Kutyabaj

Ha élne, ma lenne 15 éves az én Zorró kutyám. Erős volt, mint egy medve, bölcs, mint egy professzor és hűséges, amilyen csak egy kutya lehet. Zorró külön kategória volt a kertben, ha nem volt ott, sivár lett minden, ha meg ott bogarászott, észre sem lehetett venni, beleolvadt a képbe, megbújt a ház szögletében, a homokozó árnyékában, közben meg úgy szunyókált, hogy rajtunk felejtette a szemét, pisszentenünk kellett, máris ott termett, kérhetsz bármit, kedves gazdám!
Zorró néhányhetesen érkezett hozzánk valahonnét Zuglóból, akkori áron 800 magyar forintot fizettünk érte. Három egyforma szőrpamacs közül választotta ki az asszony meg a sógornő, áldás mindkettőjükre. Két hónapos lehetett, amikor fapapucscsal véletlenül ráléptem a lábára. Míg sántikált, belém csak hálni járt a lélek.
Zorró imádta a lovakat, a lábuk közt őgyelgett, néha rájuk mordult, kergetőzött, ha meg a csikó lehajolt hozzá, végignyalta az arcát, mire az szelíden belecsípett. Így teltek a mindennapok. Legjobban a kis Tündit szerette, néha összebújva aludt vele az istállóalmon, még a legyeket is együtt hajtották azon a nyáron, nyolcvankilencben. Aztán elszaladt a nyár, és egy hideg januári estén Tündi elballagott a messzi legelőkre, mi meg ottmaradtunk az anyakancával, és ez mindhármunkat megviselt. Ők a kertkaput lesték, hátha egyszer még visszajön az a lószállító tréler, én meg a szemüket néztem, ott csillogott azokban minden…
Mozgalmas volt az a kilencvenes év. Míg szipogtam, a világ a feje tetejére állt, a politika bejött a kertkapun, belőlem meg kiment valami, mert a dolgok mindig ilyen kuszán működnek. Hol elmegy a ház előtt egy nagy autó, hol meg belőled visz el egy darabot egy másik. Amennyire lehetett, behúzódtunk Zorróval a kertbe, ez békésnek látszott, ő megmorogta a postást, én meg betont kevertem a sógorral, fölhúztuk a kerítést, emésztőt ástunk, tujákat ültettünk. Elszaladt az a néhány év.
Hát éppen ma van a születésnapja, tizenöt éves lenne Zorró. Bár ez a dátum nem teljesen hiteles, lehet, hogy egy-két napot tévedtünk ide vagy oda, mert ahonnét hoztuk a kutyust, ott sem tudták, pontosan mikor érkeztek a kölykök. Mi magunk állapodtunk meg ebben a napban: ma született és kész.
Az egész attól ünnep, hogy a lelkünkben megmozdul valami. Egy pillanatra végigfuttatjuk az eltelt 15 évet, előcsalogatjuk a kiskutyát, a beteg kutyát, a szomorút, a kíváncsit, az ijedőst, a hűségest… Ott csügg minden gondolat végén, félrebillenti a fejét, néha biccent egyet, megrázza az üstökét.
Április 4-én, ezen a csúnya napon hagyott itt az én kutyám. Mackóméretű, hosszú szőrű, melegszemű társ volt. Már nem tudom megmondani, miért neveztük Zorrónak, mindenesetre hallgatott a nevére, ahogyan mi is hallgattunk rá – csak elvakkantotta magát vagy hegyezni kezdte a fülét, máris őt lestük mindannyian.
Hét évet töltött nálunk ez a Zorró kutya, eb mércével mérve fél életet. Volt ebben öröm is, talán keserűség is, bár ki tudja pontosan, mit jelent kutyafejjel hűségesnek lenni emberhez, házhoz, családhoz. Várni óraszám a hazatérőt a kertkapunál, ugrani a gazdi pisszentésére, a kezéhez törleszkedni, a lábához simulni, átvészelni zimankót, kánikulát, gazdák nyavalyáit, cipelni a keresztjeiket.
Mondom, itt volt ez a Zorró kutya minálunk a háznál hét éven át. Mélyebb és igazabb baráttal alig találkoztam. Éjszaka odaült a lábam elé, a kerti hintához, és neki elmondhattam, amit másnak nem: hogy hol szaggat, mi fáj itt belül… A választ beleszuszogta a markomba, itt érzem a melegét…