Lázói János főesperes 1483-ban szentföldi zarándokútra indult. A sejthetően a Tolna megyei Lászón 1448-ban született főpapot útján elkísérte Felix Faber ulmi osztrák szerzetes, aki Lázói egyiptomi, illetve szentföldi utazását naplóban örökítette meg. A derék szerzetes egyiptomi feljegyzései figyelemreméltóak.
„Hebron után Gazara (ma: Gáza) városa következett. A helyi uraság nagyszerű fogadtatásban részesített bennünket. Hófehér márványfürdőben pihenhettük ki utazásunk fáradalmait. És ekkor néhány mameluk az iránt érdeklődött: vannak-e a zarándokok között magyarok, lévén ők maguk is azok. És miután megismerkedtek Lázói Jánossal, igen megörvendeztek, és a zarándokokkal együtt étkeztek, sőt bort is ittak, igaz, utóbbit csak titokban...”
A zarándokok Gázából Kairó felé indultak tovább, és a fővárosban – mint az osztrák szerzetes írja – nemcsak néhány honfitársával találkozhatott a főesperes, hanem elhurcolt magyarok valóságos tömegével, ugyanis „egyetlen keresztény nemzet fiaiból sincsen olyan sok a mamelukok között, mint a magyarokból”. Hozzáteszi: akikkel találkozott, látszólag mind muzulmánok voltak, titokban azonban megőrizték keresztény hitüket.
A mamelukokat, az egyiptomi történelemben fontos szerepet játszó császári testőröket rabszolgákból verbuválták, ugyanis a középkori, de még a későbbi uralkodók is szívesen alkalmaztak testőrül idegeneket, mivel nem bíztak a maguk népében és közelebbi környezetükben. Így kerülhettek a korabeli háborúk során többek között Magyarországról elhurcolt fiatalok is a „fáraók országába”. A mamelukokról persze azt is tudni kell, hogy jó néhányuk az idők során a hatalmas ország vezetői közé küzdötte fel magát, olyannyira, hogy még császárok – „mamelukcsászárok”, ahogy mondták – is kikerültek közülük.
„Október 11-én – folytatja Felix Faber – hatalmas és tekintélyes mamelukok keresték fel János urat, az én barátomat, s egész kairói időzésünk alatt sokat beszélgettek vele. Pogány szokás szerint gazdagon megajándékozták. A főprépost kereszteletlen gyermekeket megkeresztelt, prédikált a mamelukoknak, és felettébb sokat foglalkozott velük egy keresztény ember házában. Ez is magyar volt, előkelő, kiváló értelmű férfiú, aki a következőképpen került Kairóba. Amikor a magyar király hadat viselt a török ellen, ez az ember foglyul esett. De olyan férfiasan és lovagiasan harcolt, hogy a törökök elámultak, a vitézt a szultán elé vitték, és évekig ő szolgálta. Ezután – mint különleges ajándékot – a szultán az egyiptomi uralkodónak adta. „Nincsen körülmetélve, nyíltan hirdeti, hogy ő keresztény, és fő-főmameluk, bár a szultán tudja róla, hogy keresztény maradt.”
Lázói, Faber és zarándok társaik felkeresték a híres egyiptomi piramisokat és útjukra elkísérték őket néhányan a helyi magyar mamelukok közül.
Ne higgyük, hogy a főprépost által „megtalált” egyiptomi mamelukok voltak az elsők, akik a Duna–Tisza partjáról a piramisok országába vetődtek. Egy bizonyos Hans Schiltperger beszámol róla: a balul sikerült 1396-os nikápolyi csata után egy Kondor László nevű főrangú magyart – hatvan vitézével együtt! – egyiptom urának „ajándékozott” a nagylelkű török szultán.
Különösen hírhedtek voltak a Fekete-tenger környékének rabszolgapiacai. Tardy Lajos, régi kultúránk búvára, arról értekezik, hogy az itt „piacra került” magyar rabszolgák jelentős hányada nem a Kárpát-medencéből származott, hanem a keleten maradt és a szomszédos népek közt lassan felmorzsolódó magyarok soraiból.
Hiába a BL-bravúr, Mourinhóék már a start előtt beleszálltak Sallaiékba
