Az ítélet: halál című könyvben Szerencsés Károly hat kivégzett magyar miniszterelnök sorsát vizsgálja 1849 és 1958 között. A sort gróf Batthyány Lajos nyitja és Nagy Imre zárja. Vannak-e nyilvánvaló azonosságok e hat perben?
– Mindegyik politikai per volt, amelyben a győztesek ítélkeztek a vesztesek fölött. A második világháborút követően számos országban bíróság elé állították a németekkel együttműködő politikusokat, sokukat ki is végezték. De hogy valamivel több mint egy évszázad alatt hat magyar miniszterelnöknek jutott ez a sors, az valószínűleg párját ritkítja. És ne feledkezzünk meg azokról, akiket távollétükben ítéltek halálra: Andrássy Gyulát, aki 1867-ben azután miniszterelnök lett, vagy Szemere Bertalant. Az 1849-ben kivégzett gróf Batthyány Lajos, az 1945–1946-ban halálra ítélt Bárdossy László, Imrédy Béla, Sztójay Döme és Szálasi Ferenc, valamint az 1958-ban akasztófára küldött Nagy Imre közül egyedül Szálasi politikai státusa vitatott. Ő ugyanis klasszikus puccsal került hatalomra, majd igyekezett legitimizálni a hatalmát. Horthy is kinevezte, a győztesek is miniszterelnöknek tekintették. De végeredményben e hat embert mindössze egyetlen tény köti össze: hogy perbe fogták és kivégezték őket.
– Jogilag helytállóak voltak-e a politikai perek, illetve a halálos ítéletek?
– Attól, hogy egy per koncepciós vagy politikai, a vádlott lehet bűnös és ártatlan egyaránt. E hat politikai perben kevés volt az esély arra, hogy a tényeket feltárják, mivel közülük négy kifejezetten a második világháborút követő kirakatper. A vesztes politikai elit felett mondtak a miniszterelnökök személyében ítéletet a győztesek. Mivel ezt az elitet ültették a vádlottak padjára, és egyben az új rendszer politikai legitimitását is meg akarták teremteni, a megtorlás és a bosszú dominált. A második világháború utáni perekben egy különleges testület, a népbíróság ítélkezett. Azért különleges, mert tagjait a politikai pártok delegálták, akik nem is feltétlenül voltak jogvégzett emberek. A különleges bíróság különleges jogszabályok alapján ítélkezett: visszamenőleges hatályú rendelkezéseket hozott, olyan cselekedetekért ítélt el embereket, amelyek az elkövetésük idején nem számítottak bűnnek. Behozta a magyar jogrendbe a népellenes és háborús bűn fogalmát. A másik különlegesség, hogy 1848 óta érvényben volt a III. törvénycikk, mely kimondta, hogy miniszterelnököt csak parlamenti bíróság ítélhet el, és csak kétharmados többség esetén. Ezt bírálták felül az 1945-ös VII. törvénnyel, mely igyekezett legitimitást adni a népbírósági ítéleteknek. Nemcsak a négy, 1946-ban kivégzett miniszterelnök, hanem később Nagy Imre felett is népbírósági tanács ítélkezett. Batthyány felett viszont haditörvényszék, pedig nem is volt katona. A fellebbviteli lehetőséget Batthyánytól és Nagy Imrétől is megtagadták.
– Ezeknek az embereknek a nézeteikért, a politikai hovatartozásukért kellett meghalniuk?
– Mindenkit konkrét vádpontok alapján is elítéltek. Így például „szervezkedésért”, lázadásért és többek között gyilkosságban való részvételért. Batthyány ellen azt hozták fel, hogy Lamberget lámpavasra húzták, Bárdossyt a délvidéki „hideg napokkal” vádolták, ahol több mint háromezer embert gyilkoltak meg a miniszterelnöksége idején, Sztójay és Szálasi valóban felelős volt tömeggyilkosságokban, Nagy Imre pedig a vád szerint nem akadályozta meg a lincseléseket. Valamint mindannyiuknak felrótták az írásaikat is. Minden vizsgált esetben Magyarország megszállt ország volt, és mindig Oroszország, illetve a Szovjetunió volt a megszálló hatalom.
– Hogyan viselkedtek a miniszterelnökök bíráik előtt?
– Politikai habitusuknak megfelelően mindegyikük más stratégiát követett. Batthyány abban a tévhitben élt, hogy felmentik, vagy enyhe ítéletet kap. Erre épült a védekezése. Végül előre elvárt politikai ítélettel kellett szembesülnie. Bárdossy viszont bizonyos volt abban, hogy halálra ítélik, ezért a bíróság előtti stratégiája arra épült, hogy védője lesz a politikai elitnek, amelyet rajta keresztül a vádlottak padjára ültettek. Bűnösségét nem ismerte el, és nem kért kegyelmet. Imrédy viszont hitt abban, hogy túlélheti, abban reménykedett, hogy gazdasági ismereteire számítani fog az új hatalom. Sztójay Döme alázatos volt, betegségére és idős korára hivatkozott, talán ő is hitte, hogy túléli. Szálasi meg akarta győzni a bíróságot, sőt rajta keresztül az egész magyarságot az igazáról, és meg volt győződve arról, hogy ez sikerül. Fanatikus ember volt. Az utolsó percig bízott abban, hogy valami történni fog, ezt bizonyítja a naplója, melyet haláláig vezetett. Erről tanúskodik négyórás védőbeszéde is, mely teljes terjedelmében olvasható a kötet végén található dokumentumok között. Nagy Imre, aki kommunista volt, úgy gondolta, hogy az elvtársai előtt áll. Hitte, ha sikerül meggyőznie őket, akkor nem ítélik el. Eszerint is érvelt. A per második szakaszában, amikor Vida Ferenc lett a tanácsvezető bíró, és Nagy Imre látta, hogy nem kíváncsi az igazságra, dühös lett, sokszor kiabáltak is egymással. Azt hiszem, a legdurvábban mind közül vele bántak. Meggyötört, csontsovány ember állt a bírái előtt.
– Úgy tűnik, a politikai perek természetrajza évszázadok alatt sem változik. A politika hozza meg az ítéletet, a bíróság csak annak végrehajtója. Minden esetben a vélt vagy valódi bűnösök álltak az ítélőszék előtt?
– Közös e perekben, hogy a koronatanúk nincsenek jelen. Mit mondana István nádor, ha szembesítenék Batthyányval? Hisz minden döntést közösen hoztak. Vagy Horthy? Ő is részese volt miniszterelnökei döntéseinek, a délvidéki katonai bevonulásnak éppúgy, mint a Szovjetunió elleni hadba lépésnek. És mit felelne Kádár János Nagy Imre kérdéseire? Hisz Nagy Imre mindent a párt tudtával és beleegyezésével tett a magyar állam érdekében. Kádár az ő kormányának volt a minisztere, a párt első embere, akivel közösen döntöttek a fontos lépésekről. Egyik perben sem volt kétséges a halálbüntetés. Hiszen ha felmentik a vádlottakat, az előző rendszert is felmentik, igazolják általuk. Minél ártatlanabb volt tehát valaki, annál kevésbé élhette túl, hiszen „bírái” tettestársa volt.
– A történészt a kézenfekvő egyezéseken túl mi érdekelte ezekben a történetekben?
– Elsősorban Magyarország százéves sorsa, a bukás, a leverettetés. Mi okozta, hogy e sorsfordító történelmi pillanatokban a politikai felelősségre vonás bosszúállássá, megtorlássá vált, s hogy akkor sem tölthette be szerepét, mikor meg lett volna a történelmi funkciója, a második világháború után.
n
– Földesi Margit könyvének két címe is van. Az elsőt, A szabadság megszállása, áthúzta, és aláírta: A megszállók szabadsága. Valójában kinek a szabadságáról van szó?
– Sok kollégám szerint predesztinációs a magyar történelem, Trianon óta a magyarság képtelen saját jövőjének a meghatározására. Ezzel szemben én úgy vélem, hinnünk kell abban, hogy alkotói vagyunk a jövőnknek. Mert ha elfogadjuk, hogy örökösen kényszerpályán haladunk, akkor milyen alapon vonjuk felelősségre a politikust, még ha miniszterelnök is. Ebből az álláspontból vizsgálom tehát, hogyan alakult Magyarország sorsa a második világháború után, s hogy hány alkalom adódott volna arra, hogy kitörjünk ebből az eleve meghatározottnak látszó helyzetünkből.
– Milyen döntéseket, történelmi, politikai eseményeket vett sorra?
– Meglehet, történelminek látszó eseményekről van szó, de mindahány máig hatással van az országra. Külön fejezetekben foglalkozom a Magyarországra kirótt jóvátétellel, a hadizsákmánnyal és rekvirálással, valamint a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) tevékenységével. Ez a testület az 1945. január 20-án kötött fegyverszünet nyomán alakult meg, és a világháborút lezáró párizsi békéig működött. Tagjait a Szovjetunió, az USA, Nagy-Britannia, Jugoszlávia és Csehszlovákia delegálta. Ám a döntéseket a szovjet misszió élén Vorosilov marsall hozta, a többieknek csak tanácskozási joguk volt. Mivel 1945 és 1947 között Magyarország nem volt szuverén állam, a SZEB hozta meg a jövőt érintő fontos döntéseket, pontosabban a Szovjetunió, melynek Vörös Hadserege szállta meg az országot. A megszállt övezetben egyedül Magyarország rendezhetett 1945. november 4-én szabad választásokat, melyen ötvenhét százalékkal a kisgazdapárt kapta a legtöbb szavazatot. Megalakulhatott volna tehát a polgári kormány, a SZEB azonban nem engedte.
– Ha el nem is fogadható, érthető, hogy a hatalmi övezetet építő szovjeteknek nem érdekük a polgári demokratikus Magyarország megszületése.
– Éppen ezért volt szükségük 1947-ben újabb választás kiírására, melynek ugyanaz lett volna az eredménye, mint az 1945-ösnek. Ha nincsenek a kék cédulák! Nyilvánvaló, hogy a parlamentet likvidálni kell, hiszen többségében polgári, még ha a kormányban már ott is vannak a kommunista miniszterek. Nagy Ferenc miniszterelnököt külföldre szorítják, mert nem engedi az új választást, Kovács Bélát, a kisgazdapárt főtitkárát 1947 februárjában letartóztatják. Billogokat sütnek az ellenzéki vezetésre: fasiszta, antidemokratikus, szovjetellenes. Ezek klasszikus kommunista módszerek, ám a hatalommegragadás szempontjából mindig eredményesnek bizonyulnak.
– A kicsalt politikai fordulat a Szovjetuniónak csupán egyik csapásiránya volt, a másik a gazdaságra irányult. Mekkora érték ment ki az országból?
– Hadizsákmányt csak a fegyverszünet aláírásáig szedhet a győztes, azt követően rekvirálhat, ezért azonban már fizetnie is kell. E két kategória a szovjet megszállás alatt, 1945 és 1946 között összecsúszott. Magyarország szinte teljes élelmiszer- és gyógyszerkészlete, múzeumi kincsei, a jó néhány bank teljes pénzkészlete lett szovjet vagyonná. Soha egyetlen fillért sem kapott érte az ország. Sőt még jóvátételt is kellett fizetnie a háborús pusztításokért, ebbe a hadizsákmány mértéke nem számított bele. Körülbelül négyszáz német–magyar vegyes tulajdonú gyárat és vállalatot vittek el a szovjetek jóvátétel címén. A potsdami konferencia határozata értelmében ugyanis a vesztes országokban lévő német tulajdonú vállalatok automatikusan kerültek szovjet tulajdonba. A magyar jóvátételt áruban kellett leróni, háromszázmillió dollár értékben. Kétszázmilliót a Szovjetunió, harmincat Csehszlovákia, hetvenet Jugoszlávia kapott. Az áru értékét azonban jószerével a kárpótolt határozta meg, aki abban volt érdekelt, hogy minél több férjen a keretbe.
– A háborúvesztésért nemcsak a határon belüli, hanem a határon kívülre szorult magyaroknak is „lakolniuk” kellett. S mint az nem is olyan régen tudatosodott, az őket is sújtó Benes-dekrétumok máig hatályosak.
– Szlovákia 1939 és 1945 között önálló volt, s bár a vesztes oldalon állt, mégsem vonták felelősségre, mert bábállamnak tekintették. A választása nyilvánvaló volt: vagy önálló marad, és felel a tetteiért, vagy csatlakozik a győztes benesi Csehországhoz. Könyvemben közzéteszem a Benes-dekrétumokat, melyek meghatározták a világháború után a felvidéki magyarok sorsát. A potsdami konferencia kimondta ugyan a németek kollektív bűnösségét, de a magyarokét nem. Így szükség volt a Felvidékről a magyarok elűzésére. Voltak helyi színtű rendelkezések: a pozsonyi nemzeti bizottság 1945 tavaszán határozatot hozott, hogy a magyaroknak a megkülönböztető M betűt kell viselniük a ruháikon. Azután ugyanezen év november 18-án a szlovák belügyi megbízott felhívást tesz közzé, hogy szlovákok ne kössenek magyarokkal házasságot, mert kiutasítják őket. A lévai járásban pedig, ha egy nő magyarul szólalt meg a vonaton, kopaszra vágták a fejét. A jogi, nemzetiségi alapon álló Benes-dekrétumokat nem mossa el az idő.
– Felbukkan-e a kor embere a kötetben?
– Igyekeztem úgy megírni a könyvet, hogy az ne csak hiteles dokumentumokkal, hanem érdekességekkel, korabeli pletykákkal, kényes kérdésekkel, magánügyekkel is foglalkozzon. Vizsgáltam az úgynevezett hármas kötődést, amely a zsidó származású, a Szovjetunióban szocializálódott és a vészkorszakot túlélt vezetőket, politikusokat jellemezte. Vajon tudnak-e reálisan ítélkezni azok, akik kiszabadultak a haláltáborokból? Nem a bosszú és a megtorlás vezeti-e őket? De írok azokról a könyvekről, újságokról, tankönyvekről is, amelyeket a SZEB tiltólistára tett. Elsőként közlöm az 1945. augusztus 27-én született szovjet–magyar gazdasági egyezmény teljes szövegét.
– Azt mondja, nem hisz a magyar történelmi predesztinációban. Mindaz azonban, amit elmondott, nem adja ennek a szemléletnek a cáfolatát.
– Meggyőződésem, hogy egy politikai elitnek kevés esély esetén is meg kell próbálnia a nemzeti érdekek érvényesítését. Amikor ezt az elmúlt évtizedekben a magyar vezetés megpróbálta, sikerült is. Az 1945-ös szabad választásokat a szovjet zónán belül egyedül Magyarországon azért lehetett megtartani, mert az angolszász nagyhatalmakat meg tudták nyerni támogatónak, és minden belső erő összefogott. 1947 elején Csehszlovákiából kétszázezer magyart akartak egyoldalúan kitelepíteni. A magyar külpolitika maga mellé állította az angolszász hatalmakat, és ezt is megakadályozta. Ellentétes példa az 1945–1947 közötti magyar polgári politika tevékenysége. A vezetés kompromisszumkész volt, mert arra számított, hogy a megszállók kivonulnak. Súlyosan tévedtek. Pedig 1945 és 1947 között, tehát a békeszerződés aláírásáig volt a legnagyobb esély arra, hogy átcsússzunk a másik zónába. Előnyt lehetett volna húzni abból, hogy kis állam vagyunk, talán lehettünk volna a kelet Svájca. De a konfrontatív embereket saját pártjuk zárta ki. E kompromiszszumos magatartás a politikusok személyes sorsában csak pillanatnyi előnyt hozott, Nagy Ferenc és Sulyok Dezső is emigrációban végezte. Pályájuk azt mutatja, aki vállalja a politikai felelősséget, annak kötelessége megpróbálnia mindent, hogy érvényesítse népe, nemzete érdekeit.
Földesi Margit történész, újságíró Budapesten született 1961-ben. Az ELTE-n szerzett diplomát 1985-ban történelem–muzeológia, majd 1989-ben politológia szakon. 1999-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense.
Szerencsés Károly történész 1960-ban született Prágában. Az ELTE-n szerzett diplomát 1985-ben. 1988-től a BTK új- és legújabb kori magyar történeti tanszékén oktató, egyetemi docens.
Trump-Putyin
Putyin kezébe rózsa került Amerikában, ez az oka + videó
