Nagy Imréék elrablása

Ezerkilencszázötvenhat novemberében a magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után nagyszámban deportáltak magyar állampolgárokat a Szovjetunióba. 1956. november 22-én pedig a jugoszláv követségről kicsalták Nagy Imre miniszterelnököt és munkatársait, valamint az ott-tartózkodó családtagjaikat, majd elfogták, és erőszakkal Romániába szállították őket.
2000. október 23-án az ’56-os Deportálások Tényfeltáró Bizottsága (Deport – ’56) feljelentést tett a deportálások lebonyolításában részt vett szovjet és magyar közegek ellen, legalább 860-rendbeli aljas indokból elkövetett személyi szabadság megsértésével megvalósított háborús bűntett alapos gyanúja miatt. A feljelentés kiterjedt Nagy Imréék Romániába hurcolására is.
2002. április 14-én az Országos Rendőr-főkapitányság (ORFK) megszüntette a nyomozást, azon a címen, hogy nem lehet megállapítani, kik a Szovjetunióba történt deportálás elkövetői. Nagy Imre és közvetlen munkatársai internálása pedig a polgári lakosság háború idején való védelmére vonatkozó, Genfben, 1949. augusztus 12-én kelt egyezmény 42. cikke értelmében nem volt jogsértő. Ami azt jelenti, hogy az egyik esetben bizonyítékok hiányában, míg a másik esetben bűncselekmény hiányában szüntették meg az eljárást.
A hivatkozott egyezmény 159 cikkből áll, amelyek közül 65 csak az internálással foglalkozik. A nyomozó hatóság egyetlen cikk kiragadásával jutott arra a helytelen megállapításra, hogy Nagy Imréék elrablása és Romániába szállítása nem volt jogsértő. A genfi jog lehetővé teszi, hogy a megszálló hatalom, ha parancsoló biztonsági okokból szükségesnek tartja, az egyezmény által védett személyeket internálja, (erről szól a 42. cikk), másrészt azonban szigorúan és részletesen szabályozza annak módját.
Az internálást határozattal kell elrendelni, és ellene meg kell adni a fellebbezés jogát. Az internáltak névsorát és az internálás helyét közölni kell a védő hatalommal (vagy az annak jogait gyakorló szervezettel, pl. a Vöröskereszt nemzetközi bizottságával). Biztosítani kell az internáltak levelezését, és azt is, hogy nemzetközi szervezetek ellenőrző látogatásokat tehessenek náluk. Az internálást az ellenségeskedések befejeztével a lehető leggyorsabban meg kell szüntetni.
Miután Nagy Imréékkel szemben ezeket a szabályokat nem tartották be, a velük történtek nem a genfi jogban meghatározott internálásnak, hanem a védett személyek jogellenes elhurcolásának és fogva tartásának minősülnek, amely cselekmény az egyezmény 147. cikke szerint súlyos jogsértés. Az egyezmény 146. cikke pedig előírja, hogy mindegyik szerződő fél köteles felkutatni azokat a személyeket, akik a súlyos jogsértés elkövetésével gyanúsíthatók, és köteles e személyeket állampolgárságukra való tekintet nélkül saját bírósága elé állítani.
A Szovjetunióba deportált legalább 860 fő vonatkozásában azt állapította meg a határozat, hogy a genfi egyezmény 42. cikke értelmében indokolatlan volt az internálásuk, ezért velük szemben elkövették a genfi egyezmény 147. cikkében megfogalmazott súlyos jogsértést, a jogtalan elhurcolást és fogvatartást. A nyomozó hatóság tanúként kihallgatott 109 volt deportáltat, akiknek jelentős többsége arról számolt be, hogy szovjet katonák fogták el és vették őrizetbe. A határozat szerint a tanúk nem tudták megnevezni azokat a magyar személyeket, akik esetenként részt vettek az elfogásukban. Ezért szüntették meg az eljárást bizonyítékok hiányában. A határozatot dr. Tamics Gábor rendőr alezredes főosztályvezető-helyettes, osztályvezető írta alá.
A határozat állításával ellentétben a kihallgatott személyek egy része név szerint megjelölte azokat a magyar személyeket, akik részt vettek a jogtalan elhurcolásukban, másrészt a kirendelt történész szakértő a lehetséges szovjet és magyar elkövetők közül 51 személyt nevezett meg. A szakértői vélemény szerint a letartóztatásokat végrehajtó szovjet és magyar szervek és személyek a legaktívabbak Budán, illetve a budai kerületekkel szomszédos településeken voltak. Az itt tevékenykedő magyar kihallgatótisztek mindent elkövettek, hogy a letartóztatásokkal kapcsolatos formális követelményeknek megfeleljenek. A letartóztatottak kihallgatásán szabályos jegyzőkönyvet vettek fel, amelynek záró részében a foglyok további sorsával kapcsolatban a szovjet szervnek javaslatot tettek. E javaslatok egyikét a jegyzőkönyv első oldalára írt „Kirándulni” szó takarta, ami valójában azt jelentette, hogy a magyar kihallgatótiszt a jegyzőkönyvben szereplő személy deportálását javasolja.
Dr. Tamics Gábor rendőr alezredes szerint az 1956. november 4-ét követő nemzetközi fegyveres összeütközés tényéből adódóan a súlyos jogsértésnek minősülő magatartásokat tettesként kizárólag a megszálló hatalom tagjai valósíthatták meg. Azok a magyar állampolgárságú személyek, akik részt vettek az elfogásokban, bűnsegédi magatartást valósítottak meg. Ez a jogi álláspont téves, mert jogdogmatikailag a háborús bűntettnek bárki lehet a tettese. Ez eddig nem is volt vitás, hiszen a bíróság a salgótarjáni sortűz magyar elkövetőit társtettesként vonta felelősségre, a Nyugati pályaudvari sortűz esetében pedig a vádlottat önálló tettesként ítélte el.
Az ORFK a megszüntető határozatot nem kézbesítette a sértetteknek, és ezzel alkotmányos visszásságot idézett elő, mert ezáltal a jogorvoslathoz fűződő jogukban korlátozta őket. Az ’56-os ügyekben nem először fordul elő, hogy a nyomozó hatóság nem tartja tiszteletben a sértetti jogokat. A Kossuth téri sortűz ügyében ombudsmani vizsgálatra és az alkotmányos visszásság megállapítására is sor került. Ennek ellenére a jogsértést a Fővárosi Főügyészségen megismételték, mégpedig ugyanabban az ügyben, most pedig ebben az eljárásban követik el, amelynek törvényességét a Fővárosi Főügyészség látja el.
A Deport – ’56 panasszal élt az ORFK határozata ellen, és kérte, hogy a Fővárosi Főügyészség helyezze azt hatályon kívül. Indítványozta az Orosz Föderáció és Románia illetékes szerveinek nemzetközi jogsegély keretében való megkeresését, azzal a kéréssel, hogy küldjék meg a Nagy Imre miniszterelnök és munkatársai, valamint családtagjaik jogellenes elhurcolásával és fogva tartásával kapcsolatos korabeli katonai és pártiratokat, egyéb feljegyzéseket, jelentéseket és minden más fellelhető dokumentumot. Ugyanez a Szovjetunióba deportáltak vonatkozásában az Orosz Föderáció és Ukrajna megkeresésre irányult. A bűnügyekben folytatott nemzetközi együttműködés egyik formája a másik államban tett feljelentés, ezért a Deport – ’56 indítványa arra is kiterjedt, hogy a Magyar Köztársaság háborús bűntett alapos gyanúja miatt kezdeményezze az eljárás megindítását az Orosz Föderáció, valamint Románia és Ukrajna bűnüldöző szerveinél, hiszen az 1956-os deportálásokban ezeknek az államoknak a polgárai is részt vettek, és részben ezekben az országokban követték el a jogellenes fogvatartást.
Nagy Imre a jogellenes fogvatartásból soha nem szabadult, mert 1957. április 14-én Romániában letartóztatták, majd 1957. április 17-én Budapestre szállították, és egy törvénytelen eljárásban hamis vádak alapján halálra ítélték, majd 1958. június 16-án kivégezték.
A magyar államnak mindent meg kellene tennie annak érdekében, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése során és a katonai megszállás alatt elkövetett háborús bűntettek még élő elkövetőit válogatás nélkül felkutassák és bíróság elé állítsák. Ez a nemzetközi jog feltétlen parancsa, amelynek a magyar bűnüldöző hatóságok eddig igen kis mértékben tettek eleget.
A szerző ügyvéd, a Deport –’ 56 jogi képviselője