Ne siránkozz!

Jezovics ődöngött régi állomáshelyén, a Déli pályaudvar környékén, mint valami masiniszta vagy kiszolgált katona. Szerette ezt az épületet annak idején, midőn fölépült, vízszintes fehér hajótestével úgy úszott a levegőben, mintha vitt volna bennünket valamilyen cél felé. Talán csak az ifjúságba?
Azóta az, megállapítható, elmúlott. A fehér falak megkoptak, a lépcsők kicsorbultak, a szolidan üveges váróterem meglehetősen piszkos homleszekkel lett tele, akik az üvegen kirajzolódnak mint gyűrött halak, akik netán és egyszer a mélybe hullanak az első emeleti fedélzetről. És a hajó továbbmegy nélkülük.
Mostanság – ahogy amerikai professzor barátunk mondja – világszerte sem lehet megakadályozni az igen otromba önmegvalósító, undorbetűjű, kétes földi rajziskolának a működését – milyen fazonok cifrázgatják a pasztell semmijét. Már föl-fölcsap az autókból idehallatszó dübdübölés, ami a kedves új nemzedék – beat- és rock- és rapcsapatok – hülyeségét idézi. Ilyen most a világ.
Megy a hajó ugyancsak a semmibe, talán egy csúnyább semmibe, de megy.
Jezovics tovább faggatja amerikai – magyar, ja, így könnyű fél évre hazajárni! – barátját, aki meggörnyedt bölcsességével bandukol mellette fájós lábával, megtapasztalva már a második világháborútól napjainkig tartó leépülését a szederjes világnak, mint egy végtagnak, amelyet nemsokára levágnak. Ha a pakisztáni–indiai orvosok nem előzik meg egy nagy altatóval.
– Jezovics barátom, mindennek az oka Amerika. Mikor én kivándoroltam, hittem az Amerikai Egyesült Államokban, a konzervatív értékek menetrendjében, hol a vonatok oda visznek, ahová meg vagyon írva – a Bibliában vagy az amerikai–európai menetrendekben. Nem oda visznek, ad egy. Nincs menetrend. Ad kettő. Most már csak azt kell elérnünk, hogy vonatok se legyenek, s pályaudvarok sem, de akkor meg hol alszanak a homleszeink?
– Emlékszem, midőn nálatok jártunk, New Yorkban a csatornák, kanálisok gőzölgő melege fölé feküdtek a hajléktalanok, és New York melegítette őket, örülvén, hogy nem kell külön szállást adni nekik.
– Nos, ezek az emberek és főleg kikupált hivatali társaik csinálják most a neoliberalizmust az egyén szabadsága érdekében. Cocteau írja, akkor kezdődött a baj, mikor a butaság gondolkozni kezdett.
– De nem minden szegény ember buta. Sőt. Nem minden homlesz gazember. Sőt.
– Nehéz elérni azt az állapotot, hogy szegény is légy, és okos is. Az a szerzetesek okossága. A lemondás, barátom. De ki akar ma bármiről is lemondani? Ellenkezőleg, Amerika azt tanítja, ezt is nekem, azt is nekem, csak dolgoznom, törtetnem, mosolyognom kell, és első leszek! Ez nem filozófia, ez a nagyképűség buta erőszakossága. Nem kívánom még Amerika gyermekeinek sem. Nézd, én megjártam az országutakat, most már a hegyek felé veszem az irányt. És elmondanék nektek egy nagy tanulságot, amelyet éppen egy párizsi hajléktalantól tanultam. Meg kell vallanom, be is tartottam. Akkoriban igen le voltam robbanva, Párizsban nem tudtam megkapaszkodni semmiben, Amerika még nem fogadott be, Brüsszel már kizárt magából. Azt hiszem, megtanultam az élettechnikát.
Jezovicsék mendegélnek a homleszek között, akik gubancba kötve igyekeznek éppen kiesni a Déli pályaudvar üveghajójából a magyar beton tengerére. Fölöttük virít az új ifjúság graffitija értelmetlen és kellemetlen pasztellszínekben.
Jezovics barátja olyan volt, mint egy kínai császár, aki már nem ad a császárságára, ezüstfejű botjával kóborol a földi tereken, de összeköttetésben van a fölső istenekkel. Szép volt. Ősz haja finom koponyájára tapadt, a szél időnként följebb ráncigálta, de ő türelmesen visszasimította.
– Nem lehet minden percben és minden dologban beavatkozni a világ sorsába. A magad sorsába! – és itt fölemelte ezüstfejű nádpálcáját, mintha épp Jezovicsot készült volna ütlegelni. A járókelők is visszahőköltek. – Hagyni kell… Hadd fusson… maga a sors. Húzodj vissza az árnyékba, ahol talán maga Jézus jár. Vagy járt. Akár hiszed, akár nem, ezt egy párizsi homlesz mesélte. A második világháborúban harcolt a németek ellen, még Normandiában. Egyszer a főhadnagy megkérdezte tőlük, ki jelentkezik önként a felderítőosztagba, ami szinte biztos halált jelentett. Senki sem akart menni. Ő előrukkolt valami sugallattól vezérelve, két társa összetörten vánszorgott melléje. Csak ők hárman élték túl a háborút. Az egész szakasz elpusztult, főhadnagyostul. 1945-ben elmotyogott nekem egy verset, elmondom neked. Jópofa.

„Ne igazítsd ki a sorsod,
azt fogadd el, ami van,
főlehajtva tedd a dolgod,
úgy, ahogyan annyian,

ne kapaszkodj, ne kiáltozz
akármilyen sarzsiban,
inkább Istenhez imádkozz
templomban vagy budiban.”

Az hiszem, az a címe: Ne!