Partra vetett halászok

Csendesen hömpölyög a Tisza, két esztendeje a kíváncsiskodó turisták sem zavarják. A halászladikok is csak nagy ritkán kavarnak hullámokat. Nyugtatja a szemet a sima víztükör, de aki két évvel ezelőtt átélte a Romániából érkező ciánfolyam pusztítását, annak továbbra is háborog a lelke. A vesztesek tábora még mindig tekintélyes.

Akkor, 2000 februárjában a haltetemeket látva napokon át könnyezett Mészáros Balázs algyői halász. Máig sem gyógyult ki a nehézfém-szennyeződés okozta fóbiájából. Most mellettem áll az algyői vízparton, szótlanul nézi a Tisza folyását, tűnődik, aztán hirtelen kifakad:
– Pontosan a nevem napján, február 3-án ért ide a cián. Azóta nem ünneplem a Balázs-napot, mert a rossz emlékek nem múltak el. Akkor nagy tömeg állt a parton, ahogy a Tisza mentén mindenütt. Együtt sírtak, gyászoltak az emberek. Napjainkban ennek a sajnálkozásnak már a nyomát sem lehet felfedezni a társadalomban. A nagy vesztes a hal és a halász maradt. Nemcsak a folyó, a hal pusztulását sirattam, hanem a kutyámét is. A szájába vett egy döglött busát, és másnap a jó kuvaszom is a hal után ment. Máig úgy érzem, engem is partra vetett a víz.
A zömök, izmos, 43 éves férfiról inkább az erő, mintsem a szorongó, kétségbeesett ember szobrát lehetne megmintázni. Miután megismerem élete történetét, átérzem, hogy a folyó tragédiája majdnem a halálba kergette. A Tisza mérgezése előtt három nappal családi házat vásárolt. Nagy összegű hitelt vett fel az egyik banktól. Amikor felfogta az iszonyú pusztulást, látta a szomorú jövőjét is, megérezte, anyagilag hosszú időre tönkremehet. Ha akkor nem segítettek volna rajta a barátai, talán feladja a további küzdelmet. Még Angliából is postáztak neki pénzt, az egyik londoni lap szerkesztője küldte, mert amikor Magyarországon járt, megismerte Mészáros Balázs szomorú történetét.
– A hetvenéves apám vigasztal. Ő is halász volt, de ezt a foglalkozást űzte a dédnagyapja is. Kétszáz évre visszamenőleg ismerem a családfámat. Nyolc generáció jól megélt a Tiszából, de az biztos, hogy egyiküknek sem jutott osztályrészéül olyan szerencsétlenség, amilyennel én küszködöm – mondja kissé dühösen Mészáros Balázs. – A ciánszennyeződés előtt, 1999-ben két nap alatt több halat fogtam a folyóban, mint az azóta eltelt két esztendőben. Súlyosbítja a helyzetet, hogy két éve aszályos az időjárás, a kubikgödrökből kiszárad a víz, s ez nem kedvez a hal szaporodásának.
Alaposan megváltoztatta az algyői halász életét a természeti csapás. Angolul tanul, filmet forgat, és könyvet ír a halpusztulásról. Nagy utazásra készül, június közepén Ausztráliába repül. Kiruccanását az ottani televíziós társaságok fizetik, mert az ausztrál társadalom kíváncsi a magyar halászok sorsának alakulására. Mészáros Balázs dokumentumokat gyűjtött, pontos képet akart kapni a Tiszán dolgozó 250 hivatásos halász életéről. Beutazta a folyót és környékét, eljutott a ciánt kibocsátó román aranybányába is.
– Egy ausztrál riporterrel közösen hatvannégy órás dokumentumfilmet készítettem. Szerintem a veszély nem múlt el. Továbbra is fennáll a lehetősége annak, hogy a ciánszennyezés megismétlődhet. Ezért is vállaltam el a felkérést az ausztrál körútra. Figyelmeztetni akarom az ottani illetékeseket, el akarom mondani a romániai aranybánya egyik tulajdonosának, egy ausztráliai cég vezetőinek, hogy mire vigyázzanak. Láttam a bányában, milyen egészségkárosodást szenvednek egy idő múltán az ott dolgozók. A cián az üzemen belül is kifejti a hatását. Az ausztrál tulajdonostól anyagi segítséget is kérek a magyar halászoknak.
– Mekkora összegre gondol?
– Több tízmillió forintról beszélhetünk, de a veszteségünk az én számításaim szerint eléri a százmilliót.
Nem a levegőbe beszél Mészáros Balázs, hiszen néhány hónapja társadalmi munkában ellátja a tápéi Tisza Halászati Szövetkezet elnöki tisztét is. Így jól ismeri azokat a számokat, amelyek a halpusztulás méreteit tükrözik. A 2000. évi árbevétel-kiesés húszmillió forint volt, a tavalyi még nem ismeretes.
– Az elődöm lemondott, bizonyára elég volt neki a sok bizonytalanság, feszültség. Tudomásom szerint több halászati szövetkezet tönkrement. A mi helyzetünk sem rózsás, de annak örülök, hogy lábon tudtunk maradni. Ezért is fogadtam el a felkérést. Hatvan tápéi, algyői, csongrádi halászcsalád sorsa függ most az én döntéseimtől, mert Röszkétől Csongrádig 1900 hektáros felületen mi béreljük a Tiszát. Azért, hogy az életük jobbra forduljon, képes vagyok a fél világot is végigjárni.
A Mártélyon élő Kovács Mihály nem utazik messzire, pedig szíve szerint az Al-Dunára menne dolgozni, mert szerinte a harcsák a cián elől oda menekültek, és a becseji duzzasztó miatt nem tudnak visszajönni – alacsony a vízállás – a Tisza alsó szakaszára. Ezenkívül azt is sajnálja, hogy a szennyeződés miatt olyan őshonos fajták is kihaltak, mint a süllő és a kecsege. Kovács Mihály bízik a természet erejében, rehabilitálóképességében, ezért nem adja el merítőhálóit, varsáit, mint ahogy egy-két kollégája tette. Négy gyermekéről kell gondoskodnia, így nemcsak a Tisza mindszenti szakaszát járja, ahol ritkán fog halat. Ráadásul a nyárfa pihéje annyira elborította a folyót, hogy a halfogó szerszámokat nehezen tudja használni, mert „lekoszosodnak”. Ezért inkább a Körösökre vagy a Tisza holtágaira megy, ott teremti elő a család létfenntartásához szükséges anyagiakat.
– Egész famíliám, édesapám, öcsém is a halászatból él. Egymást biztatjuk, erősítjük lélekben. Egy percre sem hagytuk, hogy valamelyikünk nekikeseredjen. Talán még két-három évet kell kibírni, mert addigra a Tisza „termőre fordul” – mondja búcsúzóul.
A folyó most olyan, mint egy fekete doboz, tele titkokkal. Ma már a szakemberek is keveset beszélnek arról, milyen természeti erőkben lehet reménykedni. A biológus-ökológus Makrai László a Tisza–Szamos Kormánybiztosi Iroda alsó-Tisza-vidéki képviseletének vezetője volt 2000 áprilisától 2001. december 31-ig, az intézmény megszűntéig. A hivatal felszámolása óta is szoros baráti kapcsolatot tart fenn a halászokkal, földrajzilag is képes meghatározni a helyzetüket.
– Talán a Tisza középső szakaszán lehetett a leghamarabb mérsékelni a károkat, mert a közelben ott a Tisza-tó. Ez a több ezer hektáros halparadicsom jó menedéket nyújtott, idejében sikerült megakadályozni, hogy mérgező anyag kerüljön bele. Mindent megtettünk végig a Tiszán, hogy gyorsan újraéledjen a víz – állítja határozottan a biológus.
Oldalakon keresztül lehetne sorolni a kormánybiztosi irodák tevékenységét, amelyből az a legfontosabb, hogy ahol csak tudták, összekötötték az ártértől elszigetelt kubikgödröket a Tisza-mederrel, hogy biztosítsák a halutánpótlást. A szaporodás legfőbb színhelyei a parton lévő vizes járatok, ahol a pocsolyák gyorsan felmelegednek. Azonban a szaporodást elősegítő természeti feltételek nem úgy alakultak, ahogy az ember szerette volna. Így aztán Makrai László sem adhat pontos választ arra, mennyire lehetett ellensúlyozni a halpusztulást.
– Sok mázsa halat telepítettünk. Ám a hullámtér összekötése a Tisza-mederrel hatékonyabb lépésnek tűnt, mint a folyóba való ivadéktelepítés. A kisebb halaknak valóságos paradicsom a hullámtér. Különösen akkor, ha a fejlődéshez kedvezőek az időjárási feltételek – mondja a halbiológus.
– Ezért nem lehet siettetni a természeti folyamatokat?
– Az ember csak hozzájárulhat a munkájával a rehabilitációhoz, de kevés ahhoz, hogy a természetet átalakítsa. Ezért sem lehet megjósolni, hány év múlva lesz tele a Tisza hallal. A legrosszabb esetben csak egy évtized múlva.
– És a legjobb esetben?
– Ilyen nincs, vagy csak elméletileg lehetséges.
A rehabilitáción kívül a halászok szociális segítséget is kaptak. Valamennyien letették a halőri vizsgát, és a folyó figyeléséért csaknem húszezer forintos havi apanázst folyósítanak nekik. Csakhogy ebből nem tudnak megélni, így különféle létezési technikákat alakítottak ki.
Szegvári József, ha pénzt akar keresni, akkor elsősorban az erdőbe megy, ott méhészkedik. Üres óráiban sofőrködik, fuvart vállal. Több mint két évtizede főhivatású halász, és a folyó mérgezése előtt jól meg tudott élni a Tiszából, gyakran megkeresett havonta százezer forintot is. Ezt a viszonylagos jólétet pusztította el a cián, ami miatt most így kesereg:
– Régi mondás: a remény hal meg utoljára. Ez éltet bennünket már két éve. Csak egy főhivatású halászról tudok, aki feladta a foglalkozását. Két-három naponként én is lejárok a folyóra. Azzal megyek oda, hogy talán rám ragyog a nap. Bár a lelkem mélyén érzem, ehhez még évek kellenek.