Pitiáner „megoldás” bezárni a Millenáris Parkot

Hallván, hogy az új hatalom ideiglenesen már be is záratta az Álmok álmodói – világraszóló magyarok című kiállítást a budapesti Millenárison, június 1-jén, szombaton megnéztem a tárlatot. Nagyon szép és tartalmas volt, bizonyítván azt, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók. Sőt! Egy külföldi számára (legalábbis) alig hihető, de mindenesetre elszomorítóan való: e tény bizonyos köröket irritál.
Nagyszerű a kiállítás sokoldalúsága. Csak egy példát véve: betérhetünk egy könyvtárterembe is, ahol gazdag magyarságtudományi anyaggal ismerkedhetünk, a hungarológia legkitűnőbb klasszikusaiban gyönyörködhetünk. Az asztalról a kezembe veszek egyet, egy Calgaryban (Kanada) az elmúlt évtizedben – 1992 és 1998 között – napvilágot látott, magyar nyelvű lexikon egyik kötetét (3. kötet, P–Z), és annak 2. lapján a következő mondatokat olvashatom: „… Szeretnék ott lobogni mind az öt világrészen, ahol magyarok élnek. Elégetni mindörökre a közönyt, a hiúságot, a nagyravágyást, a nemzet élő közösségéről megfeledkező személyi önzést – az egymással szembe forduló ellentéteket, minden értelemben vitát és meg nem értést magyar és magyar között.” A mottó szerzője Flórián Tibor (1908–1986), a második világháború után az Egyesült Államokba települt, felvidéki születésű magyar költő. A négykötetes Encyclopaedia Hungarica című munkát – mert erről az itthon mindmáig kevéssé idézett ismerettárról van szó – Bagossy László főszerkesztő tartalma, szerkesztési szempontjai alapján az első szigorúan tárgyilagos alapon álló, nemzeti szemléletű magyar lexikonnak tekinti. A negyedik, kiegészítő kötet 1998-ban megfogalmazott utószavának befejező mondata pedig így hangzik: „Általános érdeklődést kiváltó olvasmány akkor lesz munkánk, ha majd az ország a nemzeti felemelkedés útjára lép.”
Az új hatalom kicsinyes lépései tükrében úgy látszik, kissé rögösnek fog bizonyulni a felemelkedés útja. A könyvtárból délután négy óra tájban kerültem egy nagy könyv elé, amelybe a millenniumi üzeneteket véshetjük be honfitársainkkal együtt az utókornak. Egy tízévesforma fiatalember, édesanyja óvó tekintetétől kísérve, de véleményét önállóan megformálva (a mondat végi jelre fittyet hányva), a szemem láttára az alábbi mondatot rótta ákombákom betűkkel a hatalmas kötetlapra: „Ne zárják be az egész Millenárist. 2002. 06. 0.1. P. B.”
Dr. Z. B. Á., Budapest