Tisztelt Szerkesztőség!

A zajártalom már elviselhetetlen
Ki a felelős azért, hogy az M3-as autópálya mellé a mai napig nem szereltek hangszigetelő falakat?
Ha tartós a zaj, akkor Tarthatatlan című, május 22-én megjelent cikkükhöz szeretnék pár gondolatot fűzni. 1967 óta lakom Zuglóban (valaha zöldövezetben), és közel 20 éve kapcsolódtam bele az M3-as autópálya mellett lakók küzdelmébe, azokéba, akik csak másod-, harmadrangú állampolgároknak számítanak, mert nincs jogunk a csendhez, a nyugalomhoz, a tiszta levegőhöz. Szinte minden fórumot megpróbáltak elődeim, mindhiába. A Magyarországra oly jellemző módon a 22-es csapdájába estünk. Szép gondolat az EU-csatlakozás és az uniós normák bevezetése ezen területen is, a szomorú csak az, hogy azokra a zuglóiakra, akik az M3-as mellett laknak, ez nem vonatkozik majd.
Sehol Európában nem találkoztam olyan autópályával, ahol minimum zajvédő falat ne emeltek volna lakott részek mellett. Az M3-as az egyetlen, ahol az út némely része szinte karnyújtásnyira van a lakóházaktól. Ezeket az embereket senki nem kérdezte meg annak idején, hogy beleegyeznek-e (talán, mert nem volt divat), ezt még meg lehet érteni, de hogy még arra sem méltók, hogy emberi körülmények között éljenek, enyhén szólva túlzás. Fent említett cikkük is tárgyalja: orvosilag bizonyított, milyen a levegő szennyezettsége. Nos, ez mind hozzátartozik mindennapjainkhoz, kibővítve a légi csatornával Zugló felett, ami azt jelenti, hogy az autópályazaj 15-20 percenként – este 5-10 percenként – repülőgépzajjal „bővül”. A levegő bőven dúsított szén-monoxiddal, korommal, ólommal, kátránnyal, mivel a háromsávos autópályát kiegészíti egy kétsávos autóút. S ilyen okosan kitalálták, hogy mindez egy sávon át vezessen a centrumba, természetesen a Városligeten keresztül. Zseniális, nemde? Ez az itt lakóknak azt jelenti, hogy normális esetben fél nyolctól tizenegyig áll az autópálya forgalma Újpalotáig, vagy még tovább.
Most, hogy elkezdődött a Hungária körúti felüljáró rekonstrukciója, már fél 7-kor beáll a forgalom. Ablakot nyitni felesleges, sőt nyáron életveszélyes, mert a lakásokban áll a tömény benzingőz. Igaz, hogy 20-25 évvel ezelőtt úgy tervezték, hogy az autópálya forgalmának egy részét elterelik a XIII. kerületi Szegedi út felé, a rákosrendezői pályaudvar felett. Így is épült meg az út, de a csonka felüljáró azóta is úgy áll, és valószínűleg „unokáink sem fogják látni”. Kit érdekel?
Nos, a XII. kerületi MOM-park légtisztító berendezései zavarják az ott lakók nyugalmát. Méréseket is végeztek. (Ez a mi esetünkben teljesen felesleges, mindenki tisztában van, lenne az eredménnyel.) Ők felléphettek az igazukért – újságcikk, végzések –, sőt kártérítést is kaphatnak. A XI. kerületiek kivonulhattak az utcára, tiltakozásul az Andor utca szélesítése miatt. Nekik is sikerült.
A Lágymányosi híd le- és elvezető útjai mellé akár két ház erejéig is zajelnyelő falakat építettek, sőt az M7-es budaörsi része is megkapta a terelőket, pedig az is az „átkosban építették”. Csak az M3-as nem! Mi a 22-es csapdája? Az az állásfoglalás, hogy az M3-as régen épült, tehát semmilyen érvényben lévő rendelkezés nem vonatkozik rá, és persze nem a polgármester és nem az állam feladata a jogorvoslat. Nincs kit perelni, hiszen a beruházó maga az állam volt (az M7-esé is!). Felmerül a kérdés, vajon hányan betegedtek meg rákban a zaj okozta stressz vagy a légszennyezés miatt az autópálya mellett lakók közül?
Ugye joggal gondolja az ember, hogy másodlagos állampolgár, akiknek csak kötelezettségei vannak, jogai azonban nincsenek. Vajon az M3-as esetében kié a felelősség? Felmerül a kérdés: mit tehetünk? Szép csendesen megőszülünk és elpatkolunk, mert elköltözni nemigen lehet; az ingatlanok értéke a béka feneke alatt van. Ugyan ki fizetne az elviselhetetlen zajért, bűzért? Vagy talán nap mint nap üljünk ki az autópályára? Elfáradtunk. A szülők megöregedtek, mi felnőttünk, és csak reménykedni tudunk, hogy gyermekeink talán kiharcolják maguknak a csendhez való jogot, és nem mennek el mindent feladva külföldre, ahol természetes az, ami itthon a XXI. században elérhetetlen.
Hároméves voltam, amikor apám néhány barátjával fiatalemberként fákat ültetett a Kopasz-lakótelepen. Ezek a fák néhol többemeletnyi magasra nőttek. Nos, ezek a fák 36 év alatt akkorára nőttek, hogy koronájukkal néhol, ha picit is, de felfogják a zajt és küzdenek minden erővel az életért ezen a „jó levegőjű” környéken. Ez is valami, nem igaz? Kosztandara Mária, Budapest

Magyar hegymászó a világ tetején
Amint megérkezett a hír, hogy a magyar hegymászó sikeresen feljutott a Mount Everest csúcsára, azonnal feltűnt, hogy a hírközlésben részt vevők egy része elkezdett hírt keresni a hírben, és a hegymászó eredményét kétségbe vonták. Csak néhány példa az önjelölt hozzáértők kinyilatkoztatásaiból: „oxigénpalackot használt, s ezért nem hitelesítették teljesítményét”, „kísérletét a Nemzetközi Hegymászószövetség nem fogja hitelesíteni”. Csak annyit üzenek a tengerszintről hitelesítgetőknek, hogy ha már jártak egy nyolcezer méteres csúcs közelében, akkor lesz némi fogalmuk az ilyesmiről. Egyébként akkor, ha elfogadnánk elképesztő ötletüket, Hillary és Tenzing teljesítményét is nyugodtan semmisnek tekinthetnénk.
A másik alapvető tévedés a hírekben az, hogy Várkonyi László „kísérlete egyenértékű azzal, mintha feljutott volna”. Aki ilyesmit állít, annak nem hiteles a forrása, vagy nem beszélt szakértővel. A hegymászásban csak a tények számítanak. Ne keverjük össze a vágyakat a tényekkel. Aki feljutott egy csúcsra, az feljutott, aki nem, az nem. Ez sajnos így van még akkor is, ha csak száz méterről van szó. Ha csak arról volna… Ugyanis az a száz méter csak szintkülönbségként közel ezer méter (a Mount Everest főcsúcsa 8848, a déli csúcs 8751 méter), de távolságban még több igen nehéz órát jelent. Minden tiszteletem és elismerésem Várkonyi László nagyszerű teljesítményéért. Sőt, még azt is el kell mondanom, hogy a világ legmagasabb csúcsa alól visszafordulni egészen rendkívüli önkritikát kíván a hegymászótól, és még azt is megkockáztatom, hogy nagyobb erő kellett hozzá, mint továbbmenni. Egészen pontosan ismerem azt az érzést, amikor az ember visszafordul egy „karnyújtásnyira lévő” csúcs alól. Ám figyelembe kell vennünk azt is, hogy az Everest déli csúcsa és a főcsúcs közötti igen veszélyes, hópárkányokkal szabdalt sziklagerinc megmászásához a déli csúcstól odafelé még további 3 óra és visszafelé 2 óra, vagyis összesen mintegy 5 óra nehéz mászásra van szükség, és itt található a hírhedt Hillary-lépcső is, a déli mászási útvonal legnehezebb szakasza.
Másrészről már most hallani olyan hangokat is, hogy ez Várkonyi részéről nem számít különösebb teljesítménynek, mert ez az Everest legkönnyebb, úgynevezett „normál” útja. Erre csak annyit érdemes mondani az okosoknak, hogy számukra éppúgy fennállt a lehetőség a hegy megmászására, miért nem használták ki. Azt is tudni kell, hogy Erőss Zsolt is csak az utolsó szakaszon használt oxigénpalackot, és akkor is csak azért, mert el kellett döntenie, hogy egyáltalán nem megy fel, vagy felmegy oxigénnel. Ő szerencsére az utóbbit választotta, és a legjobb döntést hozta. Ha egészségi állapota engedi, nyilván az annyira vitatott oxigénpalack nélkül ment volna fel a csúcsra, hiszen addig is úgy mászott. Tehát különbséget lehet és kell tenni a között, hogy valaki egy megmászás során az út egész akklimatizációs szakaszán használt-e oxigént, vagy csupán a legvégén, akkor is egészségügyi okból és nem a sportteljesítménye növelése érdekében. Ez a Mount Everest esetében négyezer méter szintkülönbséget is kitehet, ezzel szemben, mint tudjuk, csak az utolsó száz méteres szintemelkedésről volt szó. Csak remélni tudjuk, hogy a magyar hírszolgálat hitelesebb és valós hírekkel szolgál majd ezután.
Addig is szívből gratulálunk Erőss Zsoltnak rendkívüli teljesítményéért, amelyre a magyar hegymászók már nagyon vártak! Neidenbach Ákos, hegymászóoktató, kaszkadőr, Csobánka

A pomázi természet védelmében
Mindig is rettegtem a rendezési tervektől. Talán azért, mert rendetlen ember vagyok. A túlzott rend otthontalan. Ne feledjük, a legrendezettebb lakótér a hotel. A hotelszoba mindig jól ki van takarítva, nincsenek benne könyvkupacok, kávéfoltos íróasztalok. Mert a rendezési terv kollektív hotelt kíván csinálni a kollektív otthonból. Fejlesztés, infrastruktúra, szanálás, beruházás, lakópark, üdülőövezet, golfpálya – az eredmény pedig: otthonvesztés, természetveszélyes hotelhajléktalanság.
Amiért a rendezési tervektől rettegek, az most Pomázon is megtörtént. Magukat a pomázi emberekért és környezetért felelősnek vélő emberek, akárcsak egyebütt, a természet- s az otthonvesztésre szavaztak. Arra, hogy elvesszen mindaz, ami Pomáznak természetességet, meghittséget ad. Az örökség elemei, a hangulati tőke pénzben nem fejezhető ki, de mégis turistákat idevonzó tartalékai lesznek most itt szisztematikus következetességgel szanálva. Ismét egy rendezési terv, amelyből hiányzik az eredeti és távlatos szellem, a valós perspektíva. Mostantól kezdve a pomázi rétet és a Barát-patakot kerülni fogom. Nem szeretek tudniillik kivégzésekre járni. Nem kívánok egy táj destrukciójához akárcsak fájdalmammal is asszisztálni. Maradok tisztelettel és maradok otthon hát, tudomásul véve, hogy körülöttem ez egyszer ismét szűkült egyet az élhető világ. Sebeők János író, természetvédő

Mise a bazilikában
Szárnyra kelt a hír: május 30-án este 8 órakor a Bazilikában hálaadó-mise lesz az elmúlt négy évért, ima Orbán Viktorért és családjáért. Így nem csoda, hogy hét órakor már csak a legélelmesebbek találtak egy-egy üres helyet.
8-kor Rózsafüzér, csak 9-kor kezdődött a mi misénk. Elsősorban Szent István jobbjának átvételét ünnepeltük: 1084 (Szent László) óta ez „az ereklye őrzési helyére vitelének ünnepe”, 1950 óta a Bazilikában. Sok az áldozó, négy helyen is áldoznak. A fehér ruhás papok a térre is kimennek. 10 óra 20 perckor Isten áldását kértük a Szent Jobb jelenlegi őrére, aki éppen 30-án született. És ez után, elhangzott a mondat: „Isten áldását kérjük arra is, akinek holnap lesz a születésnapja…” – idáig jutott csak el a pap, mert akkor elementáris erővel kirobbant a tapsvihar. A Bazilikában. És előtte, a téren. Volt erre már példa? A papok megdöbbentek, majd csatlakoztak. Tíz percig nem szűnt a tapsvihar, akkor is csak azért, mert halkan, kérően megszólalt a zene. Különben talán még most is ott állnánk, tapsolva. Feloldódott az egész este növekvő feszültsége. Valamit mi is akartunk, hangosan, tevékenyen kimutatni. Katarzis. Szememből csurognak a könnyek. Szégyellem törölgetni. De ahogy körülnézek, mindenki sír. Nők, férfiak. És ezúttal mintha nem a fiatalok, nem a rajongó öregaszszonyok, hanem az a korosztály lenne többségben, melyet eddig hiányoltunk: 30–50-ig. Isten hozott közénk…
Azt is mondta az atya, válaszszunk az ellenszenvesek közül egyet, aki a legellenszenvesebb számunkra, és imádkozzunk érte, el ne kárhozzék. Sajnos a feladat túl nehéz. Azóta sem sikerült választanom. Kovács Mária, Budapest

Heidl György (e-mail): Torkos Matild (Program két olvasatban, MN, 2002. május 25.) írásművét többszöri próbálkozásra sem tudtam végigolvasni, mert gondolataimat folytonosan elterelte az a szememben nagyon súlyosnak tűnő tévedés, hogy „pünkösdkor …a keresztények és a keresztyének Krisztus feltámadását ünnepelték”. A keresztény és keresztyén megkülönböztetése jó tájékozottságra utalna, úgyhogy már ezért is kirívó baki összekeverni húsvétot pünkösddel. Húsvétkor Krisztus feltámadását ünnepeljük, pünkösdkor a Szentlélek eljövetelét, az egyház megszületését.
***
Almásy András (Veszprém): Láttam a magyar közszolgálati tévé csatornáján, hogy egy kolozsvári képviselő nyilatkozatában tolmácsolta a város első emberének néhány rendeletét, valamint az illető „magyar nők”-ről alkotott véleményét. Férfi létemre felháborodottan kikérem magamnak, s nyomatékosan tiltakozom az ellen, hogy Kolozsvár polgármestere azt merészeli állítani, hogy a városi nők csak a szerelmi életet kedvelik, de a gyermekszülést már nem vállalják. Ilyen aljas, sértő, magalázó véleménnyel még nem találkoztam. A nők egész életét identitástudatuk motiválja, méghozzá a gyermek utáni olthatatlan vágy. Ezért a nők ellen intézett agybeteg, emberhez nem méltó kijelentésnek tartom a fenti „véleményt”.
***
Dr. Z. Borcza Ágnes (Budapest): Molnár Tamásnak, az MN május 30-i számában Álmodjunk mozgalmat most! főcímű írásában az alcím második része így hangzik: Ki kell kapcsolni a központosított agymosást. Véleményével egyetértve a polgári oldal egyik legfontosabb feladatának egy önálló, saját médiaközpont felállítását tarthatjuk. A jól ismert napi- és hetilapok, a hírhedt kereskedelmi rádió- és tévéadók gyalázkodó és hazug műsorai nélkül a posztkommunista „szociáldemokraták”, ma alighanem félkarú törpék lennének csupán. Mert hogyan is történt a választásokon? Ahol viszonylag kiegyensúlyozottabb volt a média, ott tarolt a nemzeti oldal, ahol viszont elképesztően nagy volt a különbség, az egyoldalú információözön sokak számára az úgynevezett balliberális félretájékoztatás sikerével zárult. Mi a helyzet például egy vidéki nagyvárosban, és mi Budapesten? A kálvinista Rómában egy polgári nézeteket valló újságot, Debrecen címmel rendszeresen és díjmentesen helyeznek el – tudomásom szerint hetenként egyszer – minden helyi lakos postaládájában. Ezzel szemben a fővárosban a Metró című „független” laphoz boldog-boldogtalan naponta hozzájuthat, akár közlekedik, akár nem. Számoljuk ehhez hozzá a metróaluljárókban szemmagasságban kiterített Népszabadság-ingyenoldalakat, a Magyar Hírlapot, a Népszavát és a hetilapok nagy többségét, amelyek kettő kivételével (Heti Válasz, Demokrata) egytől egyig az MSZP–SZDSZ kormány szócsöveivé váltak. Apropó: miért egyedül csak a szocialista napilap olvasható a metrókon? A jobboldali szavazók talán nem utaznak metróval? Ezen újságok az olvasókra gyakorolt valószínű hatása: Debrecenben a lehetséges háromból három Fidesz–MDF-es győzelem, Budapesten pedig a mintegy kéttucatnyiból mindössze négy diadal a polgári oldalon. És mindez különösen elgondolkodtató az őszi főpolgármester-választás közeledtével. A cívisvárosban nemzeti érzelmű helyi vállalkozók indították meg lapjukat. Nyilván a kétmilliós magyar fővárosban is vannak ilyenek.
***
Kárpáti Júlia (Budapest): Ami az új kormány megalakulása óta folyik ebben az országban, az enyhén fogalmazva is vérlázító. A leszámoláshoz hasonló tisztogatások, az úgynevezett Fidesz közeli cégek másnapi lerohanása (hol volt