Tollhegyen

Mostanában sok szó esik a budai Sándor-palotáról (ötven évig meg sem mukkant róla senki, ott volt romokban szegény). A legutóbbi hír szerint az újdonsült miniszterelnök, Medgyessy Péter tájékoztatott kedves mindnyájunkat az épületegyüttesről, azt mondta, esze ágában sincs ott dolgozni és lakni, maradna régi vályogviskójában, azt viszont tegye biztonságossá a költségvetés, de menten (legfeljebb százmillió lesz az egész), és akkor örülni fog a nagyobb védelemnek mindenki festőinastól liftcsinálóig, medencekészítőig, melegburkolóig.
Olvasom a legfrissebb híreket, írják, a Miniszterelnöki Hivatal illetékese és a kulturális tárca vezetője egyeztet a Sándor-palota ügyében.
Ha rajtam múlna, menne ki a teljes minisztertanács a Hős utcai téglablokkokba (kőbányai körgang, vécé a legvégén, papír nincs), onnét ítéljék meg a hazai viszonyokat, könnyű bekiabálni a túlsó szektorból.
Bemutatkozott a Medgyessy-kormány.
Hol van már a Vörösmarty téri fagyizgatás?A Tarpa környéki árvizek lelkes látogatása? Hol a lendület, miniszterelnök úr, ahonnét indulni tetszett?
Csak meg ne tudja ezt a szavazótábor. A bebutított nyugdíjasok, a lelkendező pedagógusok, a hibbant fiúk a pálya széléről, nagyszüleink a kapu előtt, miközben a postásra várnak.
Öregeinket nem kellett volna hülyíteni, miniszterelnök úr, ezt nem hagyjuk annyiban. Könnyű volt a mutternak beadni a kétforintos kolbászt – szójából van az egész. (És ezek is szóják a szöveget, mint akire rájött a szükség?)
Sándor-palota? Ne menjenek oda, uraim, a hely eredetileg entellektüeleknek készült, hajdan Teleki Pál járt ott meg Bethlen István (mindkettő gróf – a Medgyessy nem az).
Medgyessy nem vállalta. Honnét a bátorság?