Törökország válaszúton

Nagy változások előszele érezhető, az egész világ forrong, eközben Törökországban mintha megállt volna az idő, nyilatkozta a minap Hüsnü Dogan, amikor Avrasya (Eurázsia – rövidítve: AAP) néven új pártot alapított. Szerinte a török politikusok ugyanúgy – vagyis a valóságtól teljesen elrugaszkodva – politizálnak, mint eddig, ez azonban a mostani körülmények között az elszigetelődés veszélyével fenyegeti az országot. Amint azt az új párt neve is sejtetni engedi, az AAP Törökország európai integrációja és az uniós tagság előfeltételének tekintett reformok végrehajtása mellett tör pálcát. Ezek azonban (leginkább a halálbüntetés tervezett eltörlése és a kurd kisebbség számára szélesebb körű jogok biztosítása) már nemcsak a kormány és az ellenzék közé vertek éket, hanem végletesen megosztani látszanak magát a hárompárti koalíciót is.
Miközben a legnagyobb és a legkisebb kormánypárt, vagyis a Demokratikus Baloldal (DSP) és a Haza Pártja (ANAP) a reformok végrehajtása mellett van, a második legnagyobb kormányerő, a Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP) úgy véli, egy homályos EU-csatlakozási ígéret kedvéért kár lenne felgyorsítani a törvényhozási folyamatot. A helyzetet csak tovább rontja, hogy a 77 éves kormányfő, Bülent Ecevit betegsége miatt az utóbbi hetekben sikertelenül próbálja kórházi ágyából irányítani az országot. Kabinetjének tagjai minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a helyzet súlyosságát elkendőzzék, és ezáltal elhárítsák az idő előtti választások veszélyét, amelyek kiírását azonban az ellenzék egyre hangosabban követeli.
Az egyik fő „trónkövetelő” az egyszer már nem túl dicsőségesen kormányzó Tansu Ciller, a jobbközép Igaz Út Pártjának (DYP) elnök asszonya, aki szíve szerint – az „európai törvények” blokkolásával – ügyvezető kormány felállítását szeretné kikényszeríteni. A második legnagyobb ellenzéki erő, a mérsékelt iszlámista Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) – élén Törökország ma legnépszerűbb politikusával, Recep Tayyip Erdogan volt isztambuli polgármesterrel – hajlandó az MHP ellenében itt és most támogatni a reformokat, cserébe azonban a választások mielőbbi kiírását követeli. Miután már a Törökországban mindenhatónak számító hadsereg is az európai kurzus erősítésére buzdítja a kormányt, szinte megmagyarázhatatlan az ankarai tétovázás. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a helyzetet, belátjuk: Törökország sokat kockáztat, akár végrehajtja a reformokat, akár nem.
A választások kiírása ugyan még a jövő zenéje (elkerülhetetlen lesz, ha Ecevit állapota nem javul), de prognózisok már vannak azok esetleges kimeneteléről, s egyik sem túl biztató. A szavazók többségének rokonszenvén ez idő szerint a DYP és az AKP osztozik, a többi párt át sem lépné a 10 százalékos parlamenti küszöböt. Mivel Ciller asszony országlása, helyesebben kapzsisága nem hagyott szép emlékeket maga után, a kormányfői poszton inkább Erdogant látnák szívesen az emberek. Az AKP elnöke a hatalom közelébe kerülve most igyekszik megszabadulni a vallási alapú politizálás bélyegétől, amire egyébként sikeres isztambuli polgármesteri működése során tett szert, egy-két ötletével még korábbi, vallásos imázsán is túltesz. Így például azzal, hogy kormányfőként népszavazást írna ki a nyilvános helyen történő alkoholfogyasztás betiltásáról. Mivel az alkoholmonopólium szépen jövedelmez az államnak, Erdogannak arról is nyilatkoznia kellene, mivel szándékozik pótolni a kieső pénzeket. A török állam pedig végletesen el van adósodva. A több mint egy éve tartó súlyos pénzügyi válság eddig egymillió munkahely elvesztésébe került, s ha hozzátesszük, hogy a privatizáció szinte még el sem kezdődött – uniós tagság ide, uniós tagság oda –, a jövő nem sok jóval kecsegtet, bárki is kerüljön hatalomra.
Néhány, az ország határain kívül zajló folyamat sem tesz jót az EU által megkövetelt reformok végrehajtása körüli konszenzusnak. A Brüsszel által szorgalmazott ciprusi rendezés létrejötte vagy elmaradása egyaránt fájdalmas kompromisszumokkal jár majd Törökország számára. Az Egyesült Államok Irakkal kapcsolatos szándékai felgyorsították a kurd tervezgetéseket. Washingtoni sugalmazásra ugyan elálltak a független Kurdisztán ötletétől, de az ilyen néven Irakon belül kialakítani kívánt föderális egység is éppen eléggé borzolja a török kedélyeket. Ankarában tartanak attól, hogy a határ török oldalán élő 12 milliós kurd népesség körében is felerősödnek a szeparatista törekvések. Ilyen kilátások mellett nehéz elfogadtatni a közvéleménnyel, hogy az EU-tagság reményében meg kell kegyelmezni Abdullah Öcalan kurd vezérnek, akinek a lelkén oly sok török élete szárad.
Az elit klubok módjára működő hagyományos török pártok a fenyegető veszélyekre a maguk szokott módján reagálnak: igyekeznek egymásnak átpasszolni a hatalmat. Egy valamit azonban nem szabad kihagyniuk a számításból: a török emberek egyre érzékenyebbek a korrupcióra. Új arcokat szeretnének látni, s hajlamosak azt hinni, hogy a vallásos politikusok erényesebbek.