Trianoni érzékenység

Legyünk tekintettel szomszédaink érzékenységére! Nem tudom, ki találta ki ezt a mondatot, de kapitális balfácán volt az illető. Évtizedeken keresztül ez volt a magyar külpolitika vezérlőelve, internacionalista, kozmopolita beállítottságú külügyérek egyetlen „pozitív” üzenete az utódállamokba taszított nemzettestvéreknek. Mire számítottak, s számítanak vajon? A szomszédok jóindulatára, tárgyilagos belátására? Ez a szemlélet nemcsak szentesíti a trianoni gyalázatot, de ez vezetett el magához Trianonhoz is. A Károlyi-kormány feltartott kézzel állt a cseh, a román, a szerb imperialisták elé, bízva abban, hogy tekintettel lesznek a magyar érzékenységre. Azok meg jót röhögtek a markukba, s minden megállapodást felrúgva mind nagyobb darabokat hasítottak ki az országból. Tehették, mert az akkori magyar vezetés nem erőt mutatott, hanem csak megértést az ő érzékenységük iránt. S ez a tutyimutyi gyengeség olyan népeket is az anyaország ellen fordított, amelyeknek eszük ágában sem volt elszakadni. Autonómiát akartak, szélesebb kisebbségi jogokat, de Magyarországon belül. Jó példa erre az 1918. december 11-én, Kassán kikiáltott „Tót Népköztársaság”, amely deklarálta, hogy a magyar államhoz kíván tartozni. Sajnos a magyar kormánytól semmilyen támogatást nem kaptak, így hamarosan a cseh agitáció martalékává lettek. „Csak két nép, a horvát és a román fejezte ki spontán szándékát ebben az irányban (hogy önként elszakadjon Magyarországtól). Ebből a kettőből azonban a horvát most már bármit megtenne, hogy szabad legyen és megszabaduljon szerb gazdáitól.” Gróf Bethlen István mondta ezt 1933-ban. Milyen igaza volt! A horvátok, igaz, csak hat évtized múltán, de megszabadultak szerb gazdáiktól. Keveset törődtek a szerb érzékenységgel.
Az első világháború után kiagyalt és kierőszakolt határokat mára mind átrajzolták. A népek háborúval vagy békés eszközökkel maguk korrigálták a nagyhatalmak ostobaságait. Csak a magyar határok érvényesek, immár nyolcvankét esztendeje. Felelőtlen, közveszélyes ember volna, aki azt mondja: kövessük a horvát példát. De Trianonba egy kézlegyintéssel belenyugodni, annak minden következményét, a nemzet egészét megnyomorító hatásait bárgyú közönnyel elfogadni még felelőtlenebb magatartás. Az anyaországnak elemi kötelessége, hogy az elszakított nemzetrészek jogait követelje, boldogulását elősegítse. S mindeközben nem várhatjuk a nagyhatalmak önkéntes segítségét, emberbaráti közbenjárását. Azok legszívesebben elfeledkeznének az idegen uralom alá kényszerített négy-ötmillió magyarról. Nekünk kell határozottan fellépnünk és kiállnunk a határokon túli magyarokért. Mert az ő helyzetükön az érzékenységre hivatkozó megalkuvás csak rontott. Meg kell mondanunk, mit várunk el a magyar kisebbségek helyzetének alakításában, az egyértelmű, határozott feltételekről lehet vitatkozni és megállapodni. S azt lehet ellenőrizni és számonkérni.
A Horn-kormány világraszóló diplomáciai sikerként könyvelte el a szomszédos országokkal kötött alapszerződéseit. A szomszédok érzékenységét valóban nem sértették. A magyar fél leszögezte, hogy nincsenek területi követelései, cserébe csak annyit kért, hogy a nemzetközi szerződések kisebbségekre vonatkozó passzusait lehetőleg alkalmazzák az ott élő magyarokra. Nem alkalmazták. Ez volt a Kovács László-féle reálpolitika. Az elmúlt négy évben megmozdult valami, s nem csak a státustörvény nyújtott némi védettséget a kinti magyaroknak, a szomszédok, látván a magyar kormány határozottságát, kénytelenek voltak kicsit jobban bánni a kisebbségeikkel. A Kolozsvárott „felcserepedő”, tizenötmillió magyarért felelősséget érző új miniszterelnök valódi szándékait még nem ismerjük. Annyit tudunk, hogy a „szomszédok érzékenységére érzékeny” iskolához tartozik, külügyminisztere pedig akár védjegye lehetne annak. Még azt is megélhetjük, hogy június 4. nem gyásznap lesz, hanem valamiféle „internacionalista nemzeti” ünnep.
Persze, csak akkor, ha nem sérti a szomszédok érzékenységét.