Utazás Fatáliában

Miután a magyar nem világnyelv, érdemes volna próbaszerűen megkérdezni valakit a latin gyökerű nyelveket beszélők közül, vajon mi ugrik be neki elsőre, ha leírva látja vagy meghallja a pesti Fatál étterem nevét. Még szerencse, hogy az idegen szavak szótárában a fatális kifejezés közismert „végzetes” jelentése mellett szerepel a „viszontagságos” is, ami azért – étkezőhelyről lévén szó – mégis megcsillant némi reményt a vendég számára.
Komolyabbra fordítva a szót, a Váci utca boldogabbik végéhez közel, a Pintér utcából nyíló tágas pincében évek óta működő vendéglő jelképe a fából készült méretes tál, amelyet bőven meg lehet rakni étellel. A helyiség első pillantásra egy prágai vagy inkább valamelyik bajor városi sörpince atmoszféráját idézi, a tágas boxok teli harsány vendégekkel, alig értjük egymás szavát a pincérrel. A sörök árai is inkább Bajorországra emlékeztetnek, mintsem Prágára: egy korsó Budweiserért 690 forintot kérnek a Fatálban, de ha ezt egybevetjük a csapolt Dréher árával (590 forint), maradunk a cseh Budnál.
Az étlapról már szabadabb keretek között válogathatunk. A hely specialitásaként szerepelnek a négyoldalas menüben a különféle fatálak, ezek ára egyáltalán nem végzetes. Háromfélét próbálunk ki: az első sült malachús, káposztával, zsemlegombóccal, a másik egy mini alabárdban végződő vasnyársra feltűzött sülthús-kolbász-szalonna-zöldség egyveleg, a harmadik „tex-mex” módra ízesített sült oldalas. Ez utóbbi sikerült a legjobban a három közül, ráadásul a mexikói chiliszósszal fűszerezett, amerikai módra grillezett csontos bordákkal egy éhes emberen kívül még egy éhes kutya is jóllakhat. A káposztás malac esetében az igazi sikert a jókora, ízletes gombóc aratja, az igazi, ropogósra sült, bőrös malachúsok a nyárson sorakoznak. A klasszikus recept szerint azonban a zsemlegombóc „sava-borsa” a só és a feketebors, amivel spórolnak a Fatál konyháján. Az étlapon rácpontyként megnevezett halételnek sincs sok köze a szakácskönyv szerint készülő, lecsóval-djuveccsel együtt sült-párolt halfiléhez.
Az emelkedett szintű háttérzaj számlájára írandó, hogy amikor a húsételek után leküldendő bort rendeljük – az igazán kitűnő, 2000. évi Somlói juhfarkot a somlószőlősi Inhauser-pincészetből –, a pincér pár perc múlva egy hatalmas kehely somlói galuskával jelenik meg az asztalunknál. Nem volt bennünk merészség újabb gasztronómiai viszontagságokra vállalkozni a brutális desszerttel.
Összegzésül: a Fatál nem rossz hely. Megvan az igyekezet arra, hogy a vendég jól érezze magát a szép és kényelmes helyen és elégedett legyen a felszolgált ételekkel. (Láttunk elvonulni mellettünk egy fatálat, amelyen úgy tornyosultak a sült szárnyascombok, mintha egy női gúlatornász-csoport sokemeletes produkciója lenne.) Igazi ínyencek, és a pénzzel takarékosabban bánók számára azonban – az italárak miatt – a hely majdhogynem fatálisnak mondható.
Privát úr