Visszapillantás

Egy tavaszi éjszaka rendkívüli hajnalán ismerkedtem meg vele a harctéren. Én a breszt-litovszki századnál szolgáltam haditudósítóként, ő a környéken dolgozott munkaszolgálatosként. Drámai éjszaka volt.
Előzőleg egész nap vonaton ültünk, elcsigázódott a század. Késő éjszaka értünk a breszt-litovszki vasútállomásra. Várnunk kellett volna reggelig a vasúti kocsikban. Türelmetlenek voltunk. A pripjatyi mocsarakról akkor űzték el az oroszok a lovasságunkat, kudarc kudarc után ért bennünket, lelket kellett volna önteni a hadseregbe. Egy katonalap kiadása volt a cél.
A volt szovjet páncéloslaktanyában jelölték ki a körzetünket. Jó lett volna mielőbb szemrevételezni, és a szükséges szobákat lefoglalni. Ezért Kárász szakaszvezetővel elindultunk, hogy megtaláljuk a megoldást. Feladatunk sikerrel járt, üres volt az egész laktanya. Ennek örömére kibontottuk a tartalék rumot, de meginni már nem maradt időnk. Ránk szakadt az iszonyat.
Szovjet légitámadás hajnalban! Aki még nem élt át ilyet, az nem tudja, mit jelent. Kirohantunk óvóhelyet, fedezéket keresni. Vakító lobbanások közepette minden égett, még a villanyhuzalok is. A föld remegett. A pokol lehet ilyen rémes.
Végigfutottunk az ismeretlen terepen. Síneken, árkokon keresztül, bozótosban, lépcsőkön le, lépcsőkön fel, kétségbeesve, menekülve. A bombák meg csak hullottak.
Ekkor a fel-felvillanó, vakító fényben észrevettem, hogy egy csapat ember áll a fal mellett. Azt is kivehettem, hogy sisak van a fejükön. És mindegyiken sarló és kalapács. Szovjet sisak! Megtorpantam, aztán megkönnyebbülten közéjük álltam. Feltartottam a kezem, megadtam magam! Gondoltam, joggal, hogy szovjet katonák csoportjába ütköztem. Még örültem is: számomra ezzel véget ért a háború!
Újabb sorozat. A lábunk elé. Tűz. Láng. Eltelt jó öt perc, amikor a szomszédom megkérdezte tőlem magyarul: „Maga mért emeli fel a kezét?” A válasszal kissé késlekedtem: „Mert megadtam magam!” Nevetett. „Kinek?”
Kiderült, hogy ezek itt nem katonák, hanem munkaszolgálatosok valamennyien. Hogy honnan a sisak? A padláson találták egy nagy kupacban, ezt rakták a fejükre a repeszek ellen. Mert a zsidó munkaszolgálatos nem mehetett az óvóhelyre: „pusztuljon kint, ha meg kell halnia!” Védtelenül. Kiszolgáltatva.
Oszkár volt az a munkaszolgálatos, akinek megadtam magam azon a rettenetes, félelmetes hajnalon. Litográfus. Nyomdai szakember! Ilyeneket kerestem, mert a haditudósítók között kevés nyomdász szakember volt. Sajnos mire berendezkedtünk, tovább kellett állnunk. A parancsnok utasítására leszereltük a városi nyomda szedőgépét, egy korszerű Linotype-et, latin matricákkal. Az volt a parancsnok elképzelése, hogy útközben, „egy réten”, felszerelteti majd a lapnyomdát. Ezen napokig nevettünk. Végre előálltam az ötlettel: Vigye haza, szállítsák a Lanáriára a gépet, és szereljék fel ott. Legyen a haditudósítóknak végre egy Linotype gépe.
Az őrnagy azonban megmakacsolta magát: „Zsidót nem küldök haza!” Pedig csak Oszkár tudja felállítani a gépet, aki leszerelte, és hat nagy vödörben őrizgette az alkatrészeket.
Varsóba érve végre alkalmas nyomdát találtunk, és a parancsnok engedett. „Menjen!” Elkészítették a papírjait, elküldték a jelentést a nagy akcióról, és útjára bocsátották. Oszkár másnap elindult, de nyoma veszett.
Budapesten találkoztam vele a háború után: a Veress Pálné Gimnázium előtt futottunk össze. „Hát te? Mégis sikerült?”
„A fenét! Másnap a németek elvették tőlem a szedőgép alkatrészeit, de engem utamra eresztettek.” Régi emlék. Mostanában sokat gondolok rá. Ha visszapillantást készítenék, néhány szóban így összegezném:
A Lanáriának sose lett szedőgépe, az őrnagyot ennek ellenére kitüntették, a háborút elvesztettük, és Oszkár életben maradt.
Hát ez is valami…