Washingtonban járt a mumus

Roppant bátorságról tett tanúbizonyságot a minap az Egyesült Államok legfelsőbb állami vezetése, nevesül maga az elnök, George W. Bush és alelnöke, Dick Cheney. A források megosztottak abban a tekintetben, hogy a lépés a terrorizmus vagy az észak-balkáni nacionalizmus elleni harc része-e, mindazonáltal tény, hogy a washingtoni politika első emberei vállalták a kihívást és szemtől szemben találkoztak Orbán Viktorral.
Akiről – tehetnénk hozzá – néhány, tavasszal megjelent tengerentúli tényfeltáró publicisztika nyomán tudni illik, hogy milyen veszélyes, nacionalista, múltidéző és persze gyűlöletkeltő húrokat penget. Akitől épp ezért a választási kampányban elhatárolódott a Bush-kormányzat és inkább ellenfele, a „nemzeti közép kormányát” célként kitűző jámbor Medgyessy Péter mögé sorakozott fel. A republikánusok között keményvonalasnak számító Cheney a vadnyugati hősök rettenthetetlenségét idéző vakmerőséggel még négyszemközti találkozóra is vállalkozott az államok fővárosába érkezett „rosszhírű idegennel”.
Azt az olvasók fantáziájára bízzuk, hogy a pisztolypárbajok hazájában mit értenek ezen a fogalmon. Mindenesetre az árgus szemekkel figyelő, galamblelkű sajtószabadság-bajnokok legnagyobb meglepetésére a lövések elmaradtak. Cheney, ez a masszív, korábban köztiszteletnek örvendő férfi ugyanis kezet fogott Orbánnal. Ahelyett, hogy mint azt Közép-Európa megfélemlített népei remélték, öltönye alá rejtett forgópisztolyáért nyúlt volna. Szemtanúk szerint többekben egy világ omlott össze, gyermekük jövőjét féltő anyák vesztették eszméletüket az Orbán által felélesztett nacionalizmus következtében majdan minden bizonnyal lángba boruló térségben. Már ők is? – néztek egymásra a világ mérvadói, miközben az összekulcsolódó kezek (az árulás szimbólumai) nyomán világszerte pislákolni kezdtek a reménysugarak. Baljós árnyak vetültek tehát a földgolyóra.
Ha most korunkban divatos liberális filmrendező lennék (kb. úgy, mint ha annak a bizonyos nagyinak kerekei lennének és ő lenne a villamos), hát akkor a Nemzetközi Demokrata Unió (IDU) washingtoni vezetői ülésén minap történtekről a fentiek alapján készítenék oktatófilmet a jövő nemzedéke számára. Mivel azonban pénztárcám legnagyobb fájdalmára be kell érnem a konzervatív újságírással, így inkább maradok a non-fiction (gyengébbek kedvéért: valóság) műfajnál. A realitás szigorú korlátai közé szorítva márpedig, akárhogy is nézem, Orbánt a negatív hírverés és mocskolódás dacára sem akarják leírni az Egyesült Államokban, ahol pedig jóegynéhány világpolitikai szereplőt nemkívánatosnak nyilvánítottak már. A jövőkutatás, információgyűjtés és elemzés hazájában talán tudnak valamit erről a fiatalemberről. Talán nem csak nézik, de látják is. Ne adj’ isten! várnak tőle valamit, úgy nagyhatalmi módra, stratégiai távlatokban.
Nem hiszem azt sem, hogy hidegen hagyná egy lánglelkű antikommunista rendszerváltó azt a Busht, akinek a hidegháború, a vörös fenyegetés visszaszorítása fiatalkori, családi élmény volt. Akinek az édesapja akár a CIA igazgatójaként, akár alelnökként, akár elnökként pontosan tudta, hogy a vasfüggöny túloldalán név szerint kik állják útját a népek szabadságának, kik telefonálgattak rendszeresen instrukciókért a nagy testvér fővárosába, kik olvasgattak a reggeli kávé mellett szigorúan titkos III/III-as jelentéseket, s azt is, kik azok, akik szembeszállnak velük.
A világ persze megváltozott azóta, hogy az amerikai hírszerzés jelentést küldött egy 1989-es nemzeti gyásznapon gyúlékony beszédet mondó borostás, kelet-közép-európai ifjúról, és megjelölte mint potenciális (úgy kilenc-tíz év múlva) vezetőegyéniséget. Orbán azóta valóban miniszterelnök lett és – hivatalos nyilatkozatból idézek: – az Egyesült Államok jó szövetségese. Aztán demokratikus választásokon mindennek megvan a maga értelme alapon kikerült a hatalomból. Az amerikai vezetők most személyes tapasztalatot szereztek a vesztesről, aki – micsoda különbség! – politikai ellenfeleihez képest külföldön sem volt hajlandó vészmadárkodni s ebben a helyzetben is jó hírét vitte Magyarországnak. Talán meglátták államférfiúi kvalitásait – szemben a most hatalmon lévő, rovott múltú, technokrata percember riválisáéval.
A bizalmas elemzők talán most ismét feljegyzést írnak az amerikai vezetésnek Közép-Európáról, és Magyarország esetében 2006-ra beérő gyümölcsről beszélnek: Mint azt az IDU ülésén személyesen is tapasztalta elnök úr.