A szocialisták és az erkölcs

Nem írhattam azt a címben, hogy „szocalista erkölcs”; ezt a fogalmat ugyanis negyven évig hallottuk, anélkül, hogy kiderült volna, mi is ez; végül mindenki úgy rögzítette e dolgot magában, hogy a „szocializmus” és az „erkölcs” két különböző, egymástól igen távol álló fogalom.
Miért van ez? Hogyan lehetséges egy eszmerendszer, egy államvezetés – kommunista-szocialista – erkölcsi szabályok nélkül?
A kérdés megértéséhez egy történet. Nagynéném férje volt idős Andorka Rudolf, aki a Horthy-rendszerben egy ideig a V.K.F.2 (katonai kémelhárítás) főnökeként, majd madridi követként teljesített szolgálatot. Köztudott volt angolbarát beállítottsága, minden hivatali beosztásában ilyen irányban kereste a kibontakozást. Vagyis a kémelhárítás főnökeként ténylegesen ellenállt a német befolyásnak; nyilván ezért a német bevonulás után politikai fogolyként azonnal elvitték Mauthausenbe.
Kiszabadulása után hamarosan az Andrássy út 60.-ban találta magát, ahol hosszú hónapokat töltött, majd ítélet nélkül 1953-ig börtönbe került, ezután Besenyszögre mehetett időközben kitelepített családjához. A családot minden vagyonától megfosztották, s 1956-ban térhettek vissza Budapestre, ahol néhány évig nálunk laktak. Ekkor még kisgyerek voltam, de a zárkózott Andorka Rudolf néha mesélt nekem, ebből egy emlék maradt meg. Kiszabadulása után több csigolya- és csonttörést mutattak ki a röntgenfelvételek; amikor megkérdezték tőle, ezt hogyan szerezte, nem tudott válaszolni; mint mondta az Andrássy út 60.-ban töltött hónapok teljesen kiestek tudatából. Hogy is van ez? Egy ténylegesen ellenálló kémelhárító ezt kapta a „szocialista demokráciától”; nem hiszem, hogy Andorka Rudolfban felmerült az, hogy miniszterelnök lehetne a szocializmusban.
S itt jutunk el a lényeghez. Adva volt egy világméretekben megbukott, embertelen diktatúra, amely százmillió embert ölt meg, sok százmilliót megnyomorított, tönkretett. Hazánban is ezreket fosztottak meg életüktől (koncepciós perek, sortüzek), százezreket szabadságuktól (börtön, kitelepítés stb.), milliókat vagyonuktól, egzisztenciájuktól (kuláklisták, államosítások, osztályidegenek stb.). S akkor ennek a bukott rendszernek a helytartói teljes komolysággal állítják, hogy ők személy szerint jó ügyet szolgáltak jól, vagy még azt is választási jelszóvá merik tenni, hogy „Kádár idején jobb volt”. Kinek? Hol szolgált jó ügyet Medgyessy Péter kémelhárítóként?
Hogy lehetséges az, hogy Medgyessy Péter a múltban egy bukott rendszer vezető tisztségviselőjeként küzdött a NATO-nak esetleg kémkedők ellen – akik a mai magyar jog szerint ma is bűnösök –, s a jelenben ugyanezen NATO-országok miniszterelnökeivel a legteljesebb barátságban, mosolyogva, szövetségesként fog kezet?
Itt vagyunk a lényegnél. Ez az a pont, amit az ország lakosságának legalább a fele – az a fél, amelynek erkölcsi normái vannak – elfogadhatatlannak tart. A szocialista baloldal szempontjából, ahol erkölcsi normák nem léteznek, csak csoportos és egyéni érdekérvényesítés, ez teljesen elfogadott, helyes állapot. Nem vitatkozhatunk; a szocialisták csoport- és Medgyessy Péter egyéni érdeke szempontjából helyes és jó dolog, hogy ő legyen és maradjon az ország miniszterelnöke. De mi a helyzet a szocializmus veszteseivel, mondhatnám azt is: rabszolgáival? Az agyonlőttek, felakasztottak, bebörtönzöttek hozzátartozóival, a kisemmizettekkel, a hivőkkel, a másodrangú állampolgárokkal. Vagyis a szocializmus veszteseivel, amely körbe besorolható legalább az ország háromnegyede. Beleborzongunk a gondolatba; a szocialista oldalon komolyan gondolják, hogy ez az egész ország érdeke?
A baloldali gondolkodásmód szempontjából érthetetlen, hogy ami az egyéni és csoportérdek szempontjából jó és hasznos, az elfogadhatatlan egy magasabb szinten lévő erkölcsi normarendszer szempontjából. Számunkra megmagyarázhatatlan, hogy mi ezt miért nem értjük, miért nem fogadjuk el ezt. Nem csodálkozhatunk; a baloldali érdekcsoport negyven éven át abban a meggyőződésben élt, hogy amit csinálnak, az jó, haladó, hasznos, ezt kívánja az ország érdeke. Küzdeni az ellenforradalmárok, az imperialisták ellen, dolgozni az ország felvirágoztatásáért. A folyamatot kétségtelenül sok hulla és tönkrement ember kísérte, az ország is egyre mélyebbre süllyedt minden szempontból, de a folyamat, a baloldali eszme és képviselőik ennek ellenére is nagyszerűek voltak. A hullák, a tönkremenés, a bukás valami átmeneti és pillanatnyi megtorpanás volt, amihez a baloldalnak voltaképpen semmi köze nincs. Azt mások csinálták, azért mások felelősek.
S itt fel kell tenni az erkölcsi kérdést. Ki a felelős ezrek haláláért, százezrek szabadságtól való megfosztásáért, milliók tönkretételéért? Ki a felelős a diktatórikus elnyomó rendszer működéséért, a demokráfiai katasztrófáért?
A túloldalon ezt a kérdést nem hallják meg, jelentkező nincs. Hiszen a jogi és erkölcsi felelősség kérdése is teljesen idegen a baloldali gondolkodástól. Ezért mutat nagyon közeli rokonságot Horn Gyula Medgyessy Péterrel, aki a pufajkás múltját faggató kérdést a parlamentben zsebre dugott kézzel egy kurta „na és”-sel intézte el. Horn Gyula is – kijelentése szerint – „a törvényes rendet” szolgálta, ő is az ország érdekeit képviselte abban a helyzetben. Hogy közben az elleforradalomból, forradalom és szabadságharc lett, ahol ezrek vesztették életüket a Horn Gyula által képviselt hatalommal való szembenállásban? „Na és?”
Ez az, amit egy baloldali-szocialista ember képtelen megérteni, hogy van bűn és bűnhődés, erkölcsi és jogi szabály, erkölcsi és jogi felelősség. S mindez a csoport- és egyéni érdek felett létezik.
Két világ áll egymással szemben. Az egyik számára egyéni és csoportérdek, pillanatnyi materiális hasznosság létezik, a másik számára a nemzet, a család, a hit, a jog és az erkölcs egy magasabb szintű kötöttséget jelent, amelynek alá kell rendelni az egyéni és csoportérdekeket. Mivel ez érthetetlen a baloldal számára, ezért a nemzet „sorskérdései”, a hívők világa, a családi élet kérdései hidegen hagyják őket. Ők mindig egy magasabb rendű cél, egy utolérhetetlen utópia irányába igyekeznek, s ezen fáradságos tevékenység közben természetes, hogy privilegizált helyük van a társadalomban, jogi és erkölcsi felelősség nélkül.
Az árkok jelen helyzetben betemethetetlenek. A két világ közti párbeszéd olyan, mintha egy hívő arab mohamedánt magyarul próbálnánk meggyőzni a keresztény hit magasrendűségéről. Süketek párbeszéde folyik, amely szakmai kérdésekben lehet termékeny, erkölcsi kérdésekben viszont reménytelen.
Helyesebben van remény. Öröm volt Kis János cikkét olvasni a Magyar Hírlapban, aki már néhányszor bizonyította befogadóképességét, érzékenységét erkölcsi kérdésekben. Vannak Kis Jánosok, Kerényi Imrék, mint ahogy korábban voltak Pozsgay Imrék, Szűrös Mátyások, még korábban Nagy Imrék, Alexander Dubcekek. Csak az a baj, hogy rájuk a baloldal előbb-utóbb mint a „baloldali értékek” árulójára tekint. Ne legyenek szomorúak; az erkölcsi értékek világában szívesen látjuk őket, igaz, hogy ez lényegesen kevesebb pénzzel, hatalommal, világi megbecsüléssel jár.
Van remény. A Pokorni család tragédiája, egy tiszta ember, Pokorni Zoltán erkölcsileg magas rendű kiállása bizonyítja nemcsak mélységes undorát a baloldali államvezetőssel és erkölccsel szemben, hanem azt is, hogy a politika magas szintjein ismerik már az erkölcsi példa hatalmas erejét. Amit Horn Gyula, Kovács László, Medgyessy Péter soha nem ismertek, s úgy néz ki, soha nem is fognak megismerni. Az árok betemethetetlenek ilyen körülmények között, de sajnálni sem tudjuk őket.
A szerző intézetvezető, egyetemi tanár