Eleinte csak a könnyűbenzin létezett, ami gyakorlatilag azonos a gyógyszertárakban árult sebbenzinnel. Nem véletlen, hogy amikor a merész Martha Benz elkötötte férje kísérleti autóját, egy patikáriustól vásárolt benzint, hogy feltöltse a kiürült üzemanyagtartályt. Az alacsonyabb hőn párolgó, könnyebben gyújtható könnyűbenzin egy ideig meg is felelt a kezdetleges motorok üzemeltetésére, ám a tízes években megváltozott a motorok sűrítési aránya, és az autósok megismerték a kopogás jelenségét.
Az autómérnökök előtt hamar világossá vált, hogy a kopogás több, mint kellemetlen jelenség, ezért az USA-ban 1916-ban létrejött egy intézet, amely kifejezetten a hajtóanyagok vizsgálatával foglalkozott. A kísérletek során arra jutottak, hogy a kopogást az ólom-tetraetil szünteti meg a leghatásosabban. Az ólmozott benzin 1923-tól terjedt el, s mivel jobb megoldást sokáig nem találtak, az ólmozott benzin egészen a kilencvenes évekig kapható volt.
A század első felében már kialakult az üzemanyag végleges összetétele is, hiszen az ólom, vagyis az oktánszámnövelő adalék csak az első volt a benzinhez kevert anyagok sorában. Az autók fejlődése folyamatosan új feladatok elé állította az olajtársaságok szakembereit: jöttek az égéstér-lerakódásgátlók, a korróziógátlók, a jegesedésgátlók, az égésjavítók – a benzin mindig követte az autótechnika változásait. De nem csak az autótechnikáét: amikor például megjelentek a nagyobb teljesítményű benzintöltő kútfejek, az üzemanyaghoz olyan adalékot kellett keverni, ami megakadályozza a gyorsan áramló benzin sztatikus feltöltődését és a szikraképződést.
A benzinnel és az automobilizmussal együtt természetesen az üzemanyagtöltő állomások is látványos változásokon mentek át. Kezdetben az üzemanyagot kimérve, üvegekben vagy kannákban árusítottak útszéli béristállókban és rövidáru-kereskedésekben; az olajtársaságokban sokáig fel sem merült, hogy komolyan foglalkozzanak a tankolás kérdésével. Elsőként az amerikai Standard Oil Company of California nevű cég állított fel 1907-ben egy furcsa tákolmányt seattle-i kerozinfinomítója közelében. Az egész nem állt másból, mint egy százliteres tartályból, egy kerti locsolócsőből és egy viskóból. Ez utóbbira kitűzték a táblát: „Tilos a dohányzás!”, s ezzel megszületett az első benzinkút. A kezdetleges létesítmény naponta kétszáz vásárlót vonzott, ezért a fellelkesült tulajdonosok esőálló ponyvát rögzítettek a kalyiba falához, hogy mutassák: ők törődnek a vendéggel.
Üzemanyag és egy kis plusz- szolgáltatás, hogy jól érezze magát a vevő – a mai napig ezt várjuk el minden benzinkúttól. 1913-ban, amikor több mint félmillió automobil futott már Észak-Amerikában, a Gulf helyes kis téglaépületet állított fel Pittsburgh főutcáján. A töltőállomás a tetején fénylő reklám szerint „jóféle Gulf üzemanyagot” árult, de ennél fontosabb volt, hogy amíg a vásárló a kézi pumpával csurig töltötte autóját, a boltosfiúk megnézték a keréknyomást, belepislantottak a forgattyúsházba, és a hűtőt is feltöltötték. Az épületben gumiabroncsot és tömlőt is lehetett vásárolni (a patkószegekkel teleszórt utakon közlekedve ez létkérdés volt), amit nyomban fel is szereltek az automobilra.
A Gulf sikere nyomán – már a nyitást követő hét végén ezernégyszáz liter benzint adtak el, literjét hét centért – százával nyíltak az olajtársaságok és magánvállalkozók kútjai. Hogy a káoszban rendet teremtsenek, a húszas években a nagyobb cégek elkezdték kialakítani saját, egységes arculatukat. A kor technológiájának legjavát vetették be: neon fényreklámokkal, ital- és ételautomatákkal vonzották a kiépülő kúthálózatokhoz az utazókat. Megjelentek a magas, üvegkupolás kutak, amelyek gépi meghajtással pumpálták az üzemanyagot. Mivel azonban ez eleinte igen sokáig tartott – a szabványos húszliteres benzintankot körülbelül nyolc perc alatt töltötte tele a szivattyú –, újabb szolgáltatásokat vezettek be, hogy kellemesebben teljen a várakozás a vásárlók számára. Az egyenruhába bújtatott alkalmazottak lemosták a szélvédőt, ellenőrizték az olajszintet és felkurblizták a motort. Ekkor született meg a borravaló intézménye is.
A cégek nevével fémjelzett ajándéktárgyak és tartozékok a háborút követő időszakban váltak népszerűvé. Az üzemanyag ára soha nem látott mélységbe sülylyedt, ezért a társaságok ingyenes térképekkel, grátisz autómosással, emblémás ajándékokkal próbálták magukhoz édesgetni a vásárlókat – azután jött az olajválság, amikor minden lehetséges eszközzel csökkenteni kellett a magasba szökő árakat. Ekkor jelent meg újra az önkiszolgálás rég letűnt intézménye.
Nem csak a teljes körű kiszolgálástól kellett azonban megválniuk az autósoknak. Korábban a benzinkút elképzelhetetlen volt szerviz nélkül, ám az autógyárak egyre javuló gyártási minősége és bőkezűbb garanciális feltételei miatt feleslegessé váltak az útszéli javítóállomások. A kieső bevételeket az üzemeltetők vegyesáru-kereskedésekkel igyekeztek pótolni – ezek voltak a ma már természetesnek vett boltok elődei, amikben a kenőolajtól kezdve az élelmiszereken át a plüssjátékokig mindent megkaphatunk, amire csak útközben vagy célhoz érve szükség lehet. A történelem iróniája: az üzemanyag, amely kereskedelmi karrierjét szatócsüzletek polcain kezdte, visszatért gyökereihez.
A kőolajat hosszú ideje használja az emberiség: ismerünk olyan, ötezer éves fazekaskorongot, amelynek tengelyét már bizonyíthatóan bitumennel kenték. Hannibál, a pun vezér pedig kőolajjal kenette be néhány vaddisznó hátát, majd meggyújtották az olajat, és a szerencsétlen állatokat az ellenség közé eresztették. A kőolaj első komoly felhasználási területe a világítástechnika volt; az olaj finomításával petróleumot nyertek. A benzin a petróleum gyártásának egyik értéktelen mellékterméke volt, s először a bécsi Hoch használta fel tüzelőanyagként 1873-ban egy Lenoir elven működő motorban.
Ronnie O’Sullivan
Ronnie O’Sullivan elvesztette a 137 milliót érő frémet
