Az Arany Sas fogadó legendás remetéje

Arany Sas nevű fogadó több is létezett egykoron Pest-Budán. A leghíresebb mégis a mai Kossuth Lajos és Semmelweis utca sarkán álló, 1870-ben megnyílt szállóhely volt, amelyet többek között kitűnő konyhája és neves cigányzenekarai tettek híressé. Írók, művészek, politikusok állandó találkozóhelye volt az Arany Sas. Több állandó vendége is volt, ám egészen biztosan ez volt az egyetlen fogadó, ahol valaki ötven éven keresztül élt remeteként, visszavonulva, szinte anélkül, hogy elhagyta volna annak falait.

A szabadságharc utáni évek egyik legkedveltebb szállóhelye volt a mai Semmelweis utcában álló Arany Sas fogadó. Az egyemeletes, sárga ház már a reformkorban is igazi kis magyar sziget volt a német nyelvű Pesten. Jobbára vidéki vendégek szálltak meg itt, érkezéskor a férfiakat jóféle kisüstivel, az asszonyokat pedig illatos haboskávéval várták a földszinti étteremben. Szálláshelyei mellett étterme is közkedvelt volt, ahova a közeli Nemzeti Játékszín művészein kívül számtalan író járt ebédelni és vacsorázni, a fiatal házas és a közelben élő Petőfiék is innen vitettek ételt Dohány utcai lakásukra egy ideig. Az Arany Sasban megforduló vendégek, baráti társaságok egyben biztosak lehettek – a személyzetnek, de elsősorban a tulajdonosoknak köszönhetően – még a forradalmat követő elnyomás éveiben is bátran beszélgethettek politikáról és a haza ügyeiről. Petőfi neve mellett csak Kossuthot emlegették sűrűbben, és néha fel-felcsendült a Rákóczi-induló is – igaz, csak hangfogóval, nehogy a fogadó földszintjén, az étterem közelében lakó remete pihenését zavarják.
A legendás hírű, nemesi származású remetét, akiről mindenki hallott, de csak egy-két ember ismerte, Áldássy Ignácnak hívták, és még 1838-ban, a nagy árvíz idején bérelte ki az Arany Sas két udvari szobáját. Mint jómódú, ám kissé zárkózott ifjú költözött be ide, akivel a vendégek eleinte még elvétve találkozhattak az étteremben ebéd- és uzsonnaidőben. A fogadót már abban az időben is meglehetősen ritkán hagyta el, és akkor is inkább a külváros felé vette az irányt. A negyvenes évektől viszont egyre ritkábban látogatta az éttermet Áldássy, a fogadót pedig szinte egyáltalán nem hagyta el. A szabadságharc idejére azonban már végképp elzárkózott a külvilágtól. Ablakai örökösen le voltak függönyözve, de szobájának ajtaját is csupán akkor nyitotta meg, amikor a folyosón található ósdi, húzós csengővel egyetlen bizalmas emberét, Rudolfot kívánta magához rendelni. Ha eközben véletlenül megszólította valaki, riadtan menekült vissza a szobájába. Amikor Rudolf megérkezett, háromszor erősen koppantott Áldássy ajtaján, mire a remete megjelent, és csak annyit mondott: „Ahogy szoktuk, barátom!” Rudolf pontosan tudta, mit jelent ez: délben meleg krumpli-salátát és linzertortát, este pedig hideg krumplisalátát linzertorta nélkül. A két étkezés között Áldássy csupán fehércukrot rágcsált, amelyet Rudof szerzett be minden hónapban egyszer.
Közben évtizedek teltek el úgy, hogy a remete a fogadóban élte meglehetősen különös életét. A fogadósokat nem zavarta a hóbortos vendég, hiszen tartozását rendszeresen rendezte, hűséges szolgájának, Rudolfnak pedig mindig tisztes borravalót adott. Csupán kétszer kerültek összeütközésbe vele: amikor rendbe akarták hozni meglehetősen lepusztult lakrészét, majd amikor hű inasának halálhírét közölték vele. Néhány év múlva maga is eltávozott az árnyékvilágból. Onnan, az Arany Sasból vitték el a halottasházba, amivel vélhetően azóta is tartja a hazai vendéglátóiparban páratlan rekordot, miszerint több mint öt évtizedig élt ugyanabban a szállodaszobában.