Az USA nagyra értékelte Orbán Viktort

Ma indul haza washingtoni állomáshelyéről a Magyar Köztársaság amerikai nagykövete, Jeszenszky Géza. Az egykori külügyminiszter szeptember elsejével kezdődően visszavonul a politikától; a jövőben írni fog, valamint tanítani Budapesten és Kolozsváron.

Washington. Nagykövet úr, négy éve milyen tervekkel és érzésekkel érkezett Amerikába?
– Én Amerika-barát vagyok. Nem kritikátlanul, hiszen a nyolcvanas években, amikor két esztendeig tanárként itt éltem, volt alkalmam megismerni e hatalmas ország hibáit is. Amikor nagykövetként megérkeztem, a magyar NATO-tagság már lefutott volt, ezért a fő hangsúlyt arra helyeztem, hogy az itteni közvélemény tudomására hozzam: hazánk igazából soha nem volt kommunista ország, hiszen amikor kívülről ránk erőltették a kommunizmust, akkoriban az emberek még inkább Amerika-barátok voltak, mint mostanság; és nemcsak nekünk van szükségünk az új katonai szövetségre, hanem az a régi tagoknak is előnyt jelent. A koszovói válság idején tudtuk is bizonyítani, hogy kulcsfontosságú szövetségesek vagyunk. Azt a munkát, amely a világ vezető országában Magyarország képviseletével járt, nagymértékben könnyítette, hogy másfél millió magyar származású barátunk él itt, velük megpróbáltam mélyíteni a kapcsolatokat, s eloszlatni az esetleges félreértéseket, illetve bekapcsolni őket a magyar–amerikai együttműködésbe. Kevesen tudják, hogy az exportunk egyik legnagyobb felvevőpiaca Amerika, e téren is bőven volt tehát tennivaló, és persze népszerűsíteni kellett a kultúránkat is.
– Mit tapasztalt az elmúlt négy évben? Komolyan vesznek minket, avagy egy távoli, nem túl fontos ország vagyunk az amerikai döntéshozók szemében?
– Történészként is mondhatom, hogy az Egyesült Államok nem élt vissza az erejével, és ittlétem alatt is azt láttam, hogy az ország mentes a nagyhatalmi pózoktól. Lesajnálást, lekezelést nem tapasztaltam, az amerikai külügyi apparátust felkészült emberek alkotják, akik tisztában vannak azzal, hogy kis ország vagyunk ugyan, de stabil és korrekt partnerek. Az Orbán-kormánynak jó volt a megítélése itt. A tágabb közvéleményben persze volt példa nagyfokú tudatlanságra, de az ellenkezőjére is.
– De azért sokan úgy vélik, hogy Amerika megsértődött a Gripen-ügy miatt…
– A döntés kétségkívül kissé lehűtötte az addigi jó viszonyt, de túl vagyunk a nehéz perceken. Az őszinteség nagyon lényeges volt ebben a kérdésben is: ők kendőzetlenül mondták meg, hogy szerintük Magyarország számára is rossz a döntés, ugyanakkor magyar, svéd és brit oldalról is világosan kifejeztük-kifejezték az opció melletti érveket. Ezt a kérdést nem kell túldimenzionálni, hiszen ezután született kedvező megoldás egy másik, Amerika számára szintén nagyon fontos kérdésben, amely a vámtarifákat érintette. Ezt nagyra értékelték Washingtonban, akár a szeptember 11. kapcsán tapasztalt magyar szolidaritást és a terrorizmus elleni küzdelemben nyújtott segítséget is.
– Ha már szóba került: milyen volt személyesen megélni az amerikai főváros elleni támadást?
– Nagyon jólesett az otthonról tapasztalt óriási aggódás. Érdekes módon mi kevésbé voltunk megijedve, mint ők. Drámai napok voltak, ám nem volt lényeges különbség aközött, ha valaki egy washingtoni vagy ha egy budapesti képernyő előtt követte az eseményeket. Nem lehetett tudni, hogy a merénylet egy hosszabb folyamat kezdete, vagy csak egy elszigetelt kísérlet.
– Azóta nehezebb egy magyar üggyel bekopogtatni egy itteni politikushoz, vagy minden maradt a régiben? Európából úgy tűnik, hogy Amerika kissé befelé fordult, és főként a saját biztonságával van elfoglalva.
– A rutinügyekre egy ideig valóban nem jutott idő, de a fontos kérdések esetében inkább az ellenkezője igaz. A sokk után soha nem látott egység alkult ki az országon belül és kívül. Aki érdemleges segítséget ajánlott a terrorizmus elleni harchoz, az előtt minden ajtó nyitva állt. Ez a természetes, hiszen a küzdelem nem csak az Egyesült Államok ügye. S ne legyen illúziónk, mert bárkit érhet hasonló támadás.
– A legfrissebb népszámlálásból kiderült, hogy tíz év alatt több mint száznyolcvanezerrel fogyott az amerikai magyarság. Tragédia ez, vagy egy természetes beolvadásnak vagyunk a tanúi?
– Nekem nem voltak kétmilliós illúzióim, az adatok szerint másfél millió alá esett a szám. Az ötvenhatos menekültek előtt kitántorgók jó része biológiai okok miatt már sajnos nincs közöttünk, és az utódok nem mindegyike jelenti be származását. Azok száma pedig, akik magyar szervezetek tagjai vagy magyar ügyeket támogatnak, jó esetben is csak ezrekben mérhető.
– A magyar közélethez hasonlóan – bár más törésvonalak mentén – az amerikai magyar szervezetek is igen megosztottak. A magyar nagykövetségnek van-e joga és lehetősége megpróbálni egyesíteni őket?
– Én mindig tiszteltem a különböző szervezetek autonómiáját, de nagyon fontosnak tartottam, hogy a nagy kérdésekben legyen meg az egyetértés. Például a tiszai árvíz idején, vagy amikor állást kell foglalni szomszédaink NATO-tagságával kapcsolatban. Többet lehetett volna elérni, ha az elvi egyetértések cselekedetekben is megnyilvánultak volna, de hasonló problémával küszködnek például az amerikai lengyelek vagy a csehek is. Voltak kísérletek a különféleképpen gondolkodók egyesítésére is, de utoljára talán száz éve volt egységes az amerikai magyarság. Ami a beolvadást illeti, nagyon sokat tettek és tesznek ellene például a cserkészek, és a követség is, de a folyamatot csak lassítani lehet, megállítani nem.
– Mint nagykövet elégedett az elmúlt négy év leltárjával?
– Soha nem lehetünk teljesen elégedettek, de nem vagyok elégedetlen sem.
– Hogyan tovább?
– A politikát mindig egyfajta kirándulásnak tekintettem, a szó nemes értelmében. Történész vagyok, írni fogok és tanítani. Már külügyminiszterként is tanítottam a budapesti közgazdasági egyetemen, ahol most is várnak, és kaptam egy kedves felkérést Kolozsvárról, a Babes–Bolyai Egyetemről is. Ott történelmet és angol nyelvet fogok oktatni az erdélyi diákoknak, és már nagyon várom a találkozást.