Eladott jövő és a kommunikációs csapda

Mondok NÉP-szerűtlent: őfelsége a NÉP olykor iszonytató. NÉP őfelségét igenis le kellene váltani néha. Elzavarni. Leültetni valahová és kötelezni: nézze, sokáig nézze saját magát, addig nézze, míg bele nem pirul. NÉP nélkül lenne jó néha.
Nézem a tévét, és nem hiszem el. Szörnyű szavak tolulnak ajkamra, és már tudom, már felfogom, hogy „méltó átkot itt úgysem mondhatna más, csak a rettentő szavak tudója, Ésaiás”…
Nézem a tévét, s egy élőlényt látok. Élőlényt a Beregben. Kinek mindenét elvitte a Tisza, kiöntötte a víz, mint az ürgét és az előző kormány új házat épített neki. Nem akármilyet. Makovecz Imre tervezte azt a házat, s mióta Szabolcs vezér körbenézett és megtelepedett azon a tájon, azóta nem volt ilyen háza ott senkinek. Jobbágynak, zsellérnek, elvadult, durva parasztnak, gyökértelenné tett úrnak, uralkodónak hazudott szerencsétlen prolinak. Vályogba, tömésházba, odúba, földbe kapart lukban éltek s a nyomor faragott arcukra gyönyörűséges, riasztó jeleket. S hogy mit faragott a lelkükre? Kinek-kinek mit… Kinek csodát, hitet s csupa-csupa nagyszerűt, kinek meg olyasmit, amitől élőlény lett belőle.
Nézem a tévét. Ül az élőlény az új házában, atlétára vetkezve, izzadva, mert olyan meleg van odabent, amilyen meleget ötszáz évre vissza nem varázsolt házába senki sem, és azt mondja: „hát ki fogja majd nekem kifizetni azt a borzasztó gázszámlát?”…
Lemondóan is mondja s kicsit méltatlankodva is mondja. Hogy most itt ilyen gázszámlát csináltak neki ezzel az új házzal. Hát senki sem fogja kifizetni, te nyomorult! Zárd el a gázt, szedd fel a parkettád, csinálj meleget azzal magadnak. Vagy költözz ki, költözz vissza a vályogputriba, vagy csinálj akármit, de ne háborodj fel, hogy új házat kaptál a fejed fölé…
Nézem a tévét, s egy élőlény azt mondja: addig rendben van, hogy új házat építettek neki, no de mi lesz a melléképületekkel? Megmondom, nyomorult, mi lesz a melléképületekkel! Összeszeded a hulladékfát, a minden vackot, amiből eddig is toldoztál-foltoztál, aztán csinálsz magadnak melléképületet. Vagy úgy képzelted, hogy Makovecz majd tervez neked csirkeólat is, a szentségit neki! Nézem a tévét, s egy élőlény azt mondja: addig rendben van, hogy kész az új ház, de hát egy éve nincsen lerakva a parketta. Nem hiszem el, amit látok… Ha nekem új házat építenének, magam bizony nem várnék egy esztendőt az új parkettára. Fogadnék egy parkettást, vagy ha nem tudnám kifizetni, hát megtanulnék parkettázni inkább, mintsem világ szégyenére odaálljak a hiénák kamerái elé nyavalyogni, mint egy magatehetetlen, saját nyomorúságába szakadt kódis… ( Igaz, kikérnék maguknak ezt a minősítést a régi idők koldusai. Most adták ki újra Mórától a Dióbél királyfit. Olvassátok el esténként gyermekeiteknek. A régi időkben vak Csiha volt a koldus, s egy egész világ választja el őt korunk élőlényeitől…)
Őnekik kellene álmodniuk a nemzet felemelkedéséről, Tamás. Őnekik kellene, hogy hitük legyen újra. Őnekik kellene kicsit tovább látni, mint a pörc, szalonna, sódar, szentháromság. Képzeld el, Tamás, hogy nekik kellene megvédeniük a Hazát, ha ok lenne megvédeni. Őnekik kellene átlátniuk, hogy ha némely ázalag 23 millió román munkavállaló beözönlésével fenyegetőzik, az nemcsak képtelen hazugság, de egyben feneketlen aljasság is, no és persze igazi, kommunista nemzetárulás.
Akiknek az új ház csupa baj, azokkal hogyan lehet új Hazát építeni, mondd, Tamás? Szegen lógnak, mestergerendán lifegnek a 19 500 forinton vett sonkák, Tamás. Illatuk belengi a házakat. Tojást üt egy-egy csinos szeletre reggelen az asszony, s a finom sercegésben, a szálló nehéz párákban ott úszik a jövőnk…
Majd mindennel lehet vitatkozni, Tamás, de a júdáspénzen vett sonkákkal nem lehet. Most minden ellenkezés akadékoskodásnak hat. Most várni kell. Megvárni, amíg elfogy a hús, amíg üres madzag lóg csak a gerendán, s eltűnik a jó, zsíros illat. Akkor jön majd a keserű kiábrándulás. A keserű kiábrándulást úgy hívják: jövő évi költségvetés. Jellegzetes, félreérthetetlen, jól ismert bajsza van annak a költségvetésnek, Tamás. Panamai emberünk szelleme lebeg felette. Áremelés, infláció, megszorítások. Közben a remény, hogy 2004-ben felvesznek bennünket az EU-ba, s a kapott támogatásokból majd megint lehet osztogatni. Ezzel össze is foglaltuk a posztkommunista-prekommunista koalíció kormányzati filozófiáját. Az ilyen semmirevaló kormányzáson pedig nehéz fogást találni mindaddig, amíg az elődök munkájának eredményét szét lehet osztogatni, föl lehet élni, meg lehet zabálni. Ez a helyzet ma, Tamás. A többiben pedig igazad van. Majdnem.
Mert média nélkül nem fog menni, tényleg. Augusztus 30-án ezért megyünk az utcára. S nemcsak tiltakozni fogunk, hanem követelni is. Az egyik közszolgálati csatornát, mert az nekünk jár. Az a miénk. Majd minden kereskedelmi televízió és majd minden kereskedelmi rádió a posztkommunista-prekommunista koalíció elvtelen talpnyalója, hát nehogy véletlenül azt gondolják, hogy mindhárom közszolgálati tévé is nekik fog furulyázni eztán. Az MTV2-es minket illet – a másik, a jobbik Magyarországot. Ha pedig nem értik meg szép szóval, majd kiköveteljük. Úgysem volt jussunk máshogy soha, csak amikor odacsaptunk. Hát akkor majd odacsapunk… Mert a naivságnak meg az ostoba finomkodásnak is vége van, az már egyszer biztos. Negyven évig, aztán újabb tizenkét évig játszotta a polgári Magyarország, hogy ha a – valóban, igazad van Tamás – mindvégig hatalomban lévő kommunisták arcul csaptak minket, akkor odatartottuk a másik orcánkat is. Eztán mindig visszaütünk egyfelől, meg ütünk előre is másfelől. Jézus urunk pedig félrenéz egy kicsit, vagy arra gondol mosolyogva, hogy egyszer azért ő is kikorbácsolta a kufárokat a templomból.
Nyomorult kufárok ülnek templomainkban, iskoláinkban, cenzúrázott, öncenzúrázott lelkeinkben – ott ülnek az egész életünkön. Korbácsot ide! S ha a polgári körök radikalizálódnak? Nagyon helyes! Csak tegyék már végre! S eszükbe ne jusson állandóan a „vezért” várni, mert a gerillaharchoz nem szükséges mindig a vezér. Ahhoz elszánás kell, hit kell, kitartás kell, akarat kell, reménység kell, erő kell, ötlet kell, improvizáció kell. Mert a „vezér” néha pihen. S aki ez után a négy év után s ez után a választási kampány után nem pihenne, az ló lenne, nem ember…
Végül, Tamás, idemásolom az Index internetes fórumról Conscience sorait.
„Azt tanácsolom, kedves baloldal, tessenek szépen átgondolni a rendcsinálást. El lehet hallgattatni a nem tetsző hangokat, meg lehet szüntetni a nem baráti sajtót, be lehet feketíteni még Hófehérkét is. De, ugye, nem felejtik el 1968-at? Most is valami hasonló van a levegőben, s most már mi, magyarok is egy hajóban evezünk franciákkal, hollandokkal. A nyugati fiatalok barikádépítő és forrongó képviselői akkor is ugyanúgy kilátástalannak tartották a jövőjüket, mint mai utódaik, szerte a világban. Akkor a baloldali eszmeiség, a kommunizmus, az emberarcú szocializmus ideológiája tömörítette őket egységbe, míg ma a globalizálódó világban a nemzeti öntudat. Nem praktikus megvonni Tőlünk mindent, mert elég egy szikra, mint Luther Mártonnak 1517. október 31-én a pénzért árult bűnbocsátó levelek.” Erről van szó.
Bennünket megállítani már nem lehet.