Kémdíj

Hányingerem van – konstatálta Jezovics, ahogy feküdt a némileg recsegő ágyon. Nemigen mert fordulni, nehogy álomtársát fölébressze, inkább az émely okain törte a fejét.
Körülnézett – s nem lelé. Egyszerűen eltűnt körülötte egy ország. Mintha sosem létezett volna. A szép Ág utca lejtőjén olyan emberek bandukoltak, akik fejükre nézvést magyarok voltak, de ruháikon valami olyas por rakódott le, mely beleivódva a szövetekbe, szétette tartásukat. Ahogy későbben lenézett az erkély vezérhajójának orrából, az autók is mintha valamely enyhén piros, mondhatni téglaszínű porral lettek volna fedve, ami elnyelte az autók egyéniségét.
– Mi ez a por? – morfondírozott magában Jezovics, émelyegve a hajótaton. – Nem égi por, ahogy kitartotta az ég alá a mancsát, semmi sem hullott odaföntről, annál inkább valahonnan a föld magasából és álló-pocsolyájából kúszott a járművekre.
Öklendezett. – Ez a hazám? – kérdezte magában, visszagondolva azokra a régebbi pocsolyaidőkre, midőn pártállaminak nevezték az időt. Midőn valóban téglákból épült a fal, a hallgató fal. A lehallgató fal. Sosem törekedett behatolni az úgynevezett politika nem is létező rejtelmeibe, azt az elmúlt negyven év alatt azért maga is észlelte, oly téglákkal van körülvéve a lakása, teste-lelke, melyek maguk is suttognak, melyeknek valóban mintha füle lett volna. Ám, gondolta hosszasan, ha Illyés megbirkózott a haza gondjával, ő sem lehet alávalóbb. Régóta hirdették, a magyar költő, ha akar, ha nem, közél. Benne van. Eszmél, hirdet, képvisel, ellenáll, kifejt, ágál, muzsikál, mindez lehúzódik a nép szívére. Hogy nincs magányos irodalom.
De ennyire? Öklendezett. Kihajolt az erkélyen, és majdnem elengedte a rókát. Le, az utcára. Népre. Járókelőkre. Autókra.
– Meg kell vizsgáltatnom magamat, lehet, hogy egyéni. Az undor. Az émely. A tájöklendezés.
Leutazott hát eredeti belgyógyászához, ki nagy ismerője volt az emberi léleknek és irodalomnak. Kaposvárott élt, még a hatvanas években ismerte meg mint klasszika-filológot, aki mellesleg orvoslással is foglalkozott. Eddig még mindig megmentette Jezovicsot. Valami titokzatos belső szobában élt, a könyvek a padlón állingóztak, el volt borítva az egész szoba könyvekkel. Most is ott kotorászott a poros lapok közt, bólintó mosollyal fogadta annak idejéről való ifjonti barátját.
– Tudtam, hogy jössz. Mondjam azt, vártalak? Émely. Gyomorgörcs, hányinger, öklend és végtelenül rossz szájíz. Ajjaj. Tudom én. Nehogy azt hidd, hogy magánbaj. Közbaj. Minden leletedet ismerem. Te ezt nem bírod. Bírni kell. Illyés is bírta. Depresszióval, gyomorlyukadva. Weöres is bírta, macskásan összegömbölyödve a kanapén, mint egy dzsinn. Szabó Lőrinc már nehezebben. Kinyírta a szívét, a tüdejét a társadalom levegője. De József Attila volt a legtragikusabb. Ismered, micsoda mélyvilági verseket írt, mint senki. Borzongatók. De ő sem kerülhette ki a társadalmat.
Már 1935-öt írtunk, s az új irányzat, a népi, melyhez Zilahyék, de Illyés, Tamási, Kodolányi, Pap Károly, Sárközi, Németh László is csatlakozott, majdnem virulandani kezdett. Propagálták a nép igazát, csaknem úgy, mint a valódi népiek. Gömbös, aki nem volt olyan utolsó fickó, mint gondolnád, csak az ambíciója megette a karizmát – hányszor előfordul a történelemben –, így aztán megfigyeltette ellenfeleit a pártja, a NEP részéről. (Nemzeti Egység Pártja – nem ismerős?) Nos, József Attila lecsapott egy kegyetlen versben az egész rendszerre. Lám, a költő – politizált. De hogyan? Észrevette, hogy az egyik kém nem kapott kémdíjat. A párt kémcsoportjának, a D osztálynak, nem találom ki, gyere olvasd te is, akkor ugyanez volt, vagy hasonló, szóval ennek a D osztálynak tagja beperelte a pártot elmaradt kémdíjáért. József Attila dühverssel gyógyította magát – ameddig bírta. Olvasgasd esténként a verset, hátha segít. 1936-ban írta.

Azt olvastam, hogy perli a Nepet
a „D-osztály” ügyes megfigyelője.
Az akit ez a kis hír meglepett,
én nem hiszem, hogy okulna belőle.

Az ilyen hír csak azt lepheti meg,
ki ma is vár, csak vár még a reformra,
ki felül a Nep igéretinek,
s nincs sértett önérzete, ami forrna.

Nem kérdés, szép-e, vagy milyen dolog
besúgó-haddal figyeltetni Bethlent,
lesni Zsilinszkyt, mint aki lopott,
s erkölcsöt venni, megfizethetetlent.

Pénzét, ha jár, megkapja majd a kém,
de megkapja-e az ország, mi járna
azért mit lát a magyar földtekén:
lehull-e már a Nep megfigyelt járma?

A Nep-besúgó suttogva jelent,
hanem e súgás hangosan kiáltja:
az elzálogolt, suttogó jelent
közel jövőben fennhangon kiváltja

az ország, mely ma – mit tehetne? – tűr
s eszmél, hogy tán már akkor lenne boldog
ha téglahordók stílusán belül
nem sülnének ki épületesb dolgok.

Jezovics köszönt. Hazament. Esténként ezt a József Attila-verset olvassa. Jobban van. Pedig a NEP csak egy betűre van a Néptől