Lépes Bálint érsek „halálkatalógusa”

A győri születésű Lépes Bálint érsek (1571–1632) a magyar barokk próza egyik jeles kezdeményezője. Igaz, mindössze két munkája ismeretes, az 1616-ból való „Az halandó és ítéletre menendő teljes emberi nemzetnek fényes tükörö” (amelyben gyakran használ ilyen szóalakokat: tükörö, tőlö, szívő) és az 1617-ben megjelent „Pokoltól rettentő és mennyei boldogságra édesgető tükör” – igaz, ezek becses munkák. Egyébként mindkét prédikációskönyv Prágában jelent meg.
A jellegzetes barokk irodalmi pompa egyik eszköze a véget érni nem akaró felsorolás, az olvasóra áradó tarka szózuhatag, és a mi érsekünk gyakran él ezzel. „Hol vannak az bátor szívő, nagy erejő, vastag, okos hadakozó férfiak, marsalok, kapitányok, vitéz hadviselő, nevezetes fő népek? Jósuék, Gedeonok, Achillesek, Hectorok, Aiaxok, Melchiadesek,Titheusok, Aristomanesek, Polidomusok, Titanesek, Curiopesek, Publiusok, Servulusok, Gracchusok, Camillusok, Fabiusok, Mithridatesek, Asdrubalok, Hannibálok? Hol vannak az mi üdönk- és országunkbeli híres-neves vitéz urak? Pálfiak, Nádasdiak, Dobók, Turiak, Zreniek, Kinizsiek, Bátoriak, Tomoriak, Zápolyák, Hunyadiak, Perényiek, Kompolthok, Országok, Gerébek, Drákffiak, Bánffiak, Thayak, Szluniak, sok egyéb számlálhatatlan vitéz úri rendek hol vannak? Pályájukat megfutották, elholtanak…”
Ahogy a barokk épületek és oltárképek cifra cirádái, úgy ismétlődnek itt a fényes nevek. Oldalakon át zúdul az olvasóra ez a különös „halálkatalógus”. Benne a „bölcs philosophusok”, „sok szép verselő poéták”, „elmés törvénytudók”, „deáki tudománnak fundamentomvetői”, „könyveket író híres historicusok”, „mély elmével bíró mathematicusok”, „gyönyörűséges éneki tudománhoz értő muzsikusok az ő hárfájokkal, hegedűjökkel, organájokkal, lantokkal, virgináljokkal, sípokkal, clavicordiiiomjokkal és egyéb mesterséges vigasságszerző eszközökkel”, „esztergami negyvennégy érsekek”, „Magyarországnak fejedelmi”, „kétszáz és harminchat pápák”, „az sok hatalmas császárok”? És akkor még nem is szóltunk az orvosdoktorokról, a képfaragókról, a földmérőkről és a geometrákról, akik mind-mind ránk zúdulnak Lépes érsek jóvoltából egy-egy névsorolvasás erejéig. És a sovány, ám elkendőzhetetlen tanulság: mind meghaltak, azaz „meztelenekké, szegényekké, erőtlenekké lettenek. Hova lett el kincsek, tisztek, méltóságok, drágagyöngyök, kövök, istápjok, koronájok? Hol szkófiomok, bíborjok, bársonyjok, vont arany- és ezüstöltözetek, aranyláncok, násfájok? Volt s nincs.”
És a halottakra vár az utolsó ítélet, melyről „jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban”: „Ha az megháborodott égnek iszonyú villámási és csöngő, zöngő menndörgési olyan nagy, rettenetes félelmet önthetnek az embereknek szívekben, hogy valamennyiszer az levegő egét megvilágosétják, és az ködökből kilövellik magokat, ottan holt-eleveneknek látszanak lenni belé az emberek, és irtóznak az hertelen haláltól, tartván attól, hogy az mennyei hajítófegyver és nyíl Jupiternek mennyütő kövö, mely egy szempillantásban várakat, tornyokat, épöleteket, fákat, kősziklákat megéget, elront és megrepedeztet vala, sőt az élő állatoknak is, kiket sebesen rohanó futamodásával s röpölésével történet szerént elől-utolér vala, véletlen veszélyt szerez vala, őket is mintegy erőszakképpen el ne nyelje és meg ne eméssze. Gondoljátok el, keresztyének, mely szörnyű leszen az közönséges ítéletnek utolsó napja, órája?!”
Csupa barokk fény és pompa, ékítmény és zengő tiráda Lépes Bálint prózája. Sodorja, valósággal elárasztja ragyogásával a megszeppent olvasót.