MI A MAGYAR?

(…) az ellenség vitézül küzdő katonáink elől hátrálni kezdett, vagy azért, mert a mieink támadása visszaszorította őt, vagy azért, hogy közelebb csaljon bennünket ahhoz a helyhez, a hol ágyúi voltak felállítva. Ekkor sebes vágtatva érkezett a királyhoz Báthory András és jelentette, hogy az ellenség meghátrált, s miénk a győzelem; előre kell nyomulni, s támogatni kell az ellenséget üldöző csapatokat. Erre árkon-bokron át mi is előre siettünk, s mikor arra a helyre értünk, a hol kevéssel előbb folyt a harcz, ott láttuk a mieink közül sokaknak, az ellenség közül még többnek a holttestét a mezőn szerteszét heverni; némelyek még életben voltak, s még leheltek. Vitézeink még mindig keményen helyt álltak, s hősiesen küzdöttek az ellenséggel. Mig azonban a király csatarendje nagy sietséggel nyomult előre, már a mennyire a pánczélosokkal sietni lehetett, a jobb szárny hátrálni kezdett és sokan futásnak eredtek erről a szárnyról; azt hiszem, hogy az ellenség ágyúi rémíthették meg őket, a melyek csak akkor kezdtek működni. Ez a körülmény s azon kívül a gyors tüzelés – a lövegek már nekünk is, a kik a király mellett voltunk, fejünk fölött röpködtek, – nagy rémületet keltett mindenkiben.
(…) Bár a király serege, a mint mondottuk, erősen megzavarodott s futásnak eredt, még azután is tovább folyt a harcz, de már nem azon a széles síkságon, hanem közvetlenül az ágyúk előtt; ezek már annyira közel voltak hozzánk, hogy alig tíz lépésnyi távolság választott el bennünket tőlük. Ekkor azután nemcsak a rémület, hanem az ágyúk füstje következtében is, a mely mindent betöltött s a látást is akadályozta, a sereg nagy része kénytelen volt az említett mocsarak mellett elterülő völgybe ereszkedni, mig a többiek vitézül küzdöttek tovább az ágyúk előtt. Mikor azonban azok, a kik a völgybe húzódtak, ismét visszatértek s harczolni kezdtek, az ágyúzás és a füst annyira elviselhetetlenné vált, hogy a sereg nagy része futásnak eredt, s az ágyúkkal harczolók is kénytelenek voltak menekülni. Egytől-egyig mindenki futásban keresett tehát menedéket; futott, ki merre látott, jobbára azokon a helyeken át, a melyeken az imént győzelmet remélve jöttünk, s a tábor helyén keresztül, a melyet az ellenség annyira feldúlt és elpusztított, hogy csak romjai maradtak; szerteszéjjel hevertek azok holttestei, a kik a táborban maradtak vissza.
Mikor az ellenség futásunkat látta, azt hitte, hogy ez csak cselből történik, ezért, vagy talán mert a harcz kifárasztotta őket, sokáig csatarendben maradtak, s az éj sötétjének leszállta előtt tartózkodtak az üldözéstől.
Ez a körülmény s az éjjel nem sokára meginduló sűrű zápor sokaknak lehetővé tette a menekülést.
A csata körülbelül másfél óráig tartott. Sokakat az említett feneketlen mocsár temetett magába. A király testét, a kiről pedig némelyek azt állítják, hogy szintén itt pusztult el, Mohács fölött, fél mérföldnyire a Csele nevű falutól egy mély földszakadékban találták meg utóbb, ebben a szakadékban a Duna kiáradása következtében akkor a rendesnél nagyobb víz volt, ebbe fult bele lovastul együtt, úgy amint volt, teljes fegyverzetben. Mások is itt vesztek ezen a helyen, nem messze innen találták meg Trepka Andrásnak és Azebs Istvánnak holttestét. A barát állítólag az első sorban esett el vitézül küzdve; törzséről levágott fejét dárdára szúrva másnap diadalmasan hordozták körül az ellenség táborában; azt mondják, hogy később a szultán sátra elé tűzték ki. A csatát követő napon a foglyul esettek közül ezerötszázat, köztük a főurak nagyrészét körbe állítva a győztes sereg szemeláttára lefejeztek. A szultán ezeknek a vérével áldozott isteneinek. A foglyok közül csak keveset hagytak életben, hogy a szultán és Ibrahim basa kitudhassa ezektől a szükséges tudnivalókat.
(Brodarics históriája a mohácsi vészről, 1527)