Múlt századi automaták

A különböző automaták ma már szinte észrevétlenül simulnak bele a modern városképbe, magától értetődő természetességgel tartoznak mindennapi életünkhöz. Használjuk, ha italt, kávét, csokoládét, szendvicset, villamosjegyet vagy mást akarunk vásárolni, esetleg éppen fotóra van szükségünk. A többi kezdetleges találmányhoz hasonlóan automatáink némely őse is megmosolyogtató, míg mások talán kifejezett viszolygást váltanak ki a ma emberéből.

Az automata a múlt század nagy találmánya volt világszerte. A közönség megjelenésétől fogva szívesen vette igénybe az új, személytelen, könnyű és gyors kiszolgálást. Így a hagyományos bolti vásárlás mellett némely alapvető árucikk beszerzésénél néhány évtized alatt helyet szorított magának ez a jóval egyszerűbb árubeszerzési forma.
Mai automatáink elődei a múlt század elején jelentek meg. Ekkoriban minden nagyobb hazai vasútállomáson állt egy úgynevezett „vastyúk”, amelybe tíz fillér bedobása és a fogantyú meghúzása után kotkodácsoláshoz hasonló hang kíséretében alul egy színes cukorkákkal töltött bádogtojás hullott ki. Ehhez hasonló szerkezet volt ekkoriban az a piros szekrényke is, amely papírba csomagolt Stollwerck-édességet osztogatott két fillérért, vagy a gyorsvonatok folyosóin elhelyezett könyvautomaták, amelyekből húsz fillérért a Vasúti Könyvtár szórakoztató lektűr-füzetkéit vásárolhatta meg magának az unatkozó utas.
A tízes években Pesten számos automata büfé is nagy sikerrel működött. Számos ínycsiklandozó falatot, sonkás zsemlét, göngyölt heringet, ringlis szendvicset, dobostortát kínált egy hatalmas, kerek porcelántálon, amelynek megfelelő cikkelye húsz fillér bedobása esetén megállt az automata nyitott ablakocskájánál a vevő előtt. Hasonlóan csordult a csapokból kávé, sör, málnaszörp vagy akár fröccs. A büfék hatalmas forgalmat bonyolítottak, a publikum imádta az új szolgáltatást. Szépséghibájuk csupán az volt, hogy valójában nem voltak automaták. A beépített ételpolcok mögött hidegkonyhások, kávéfőzőnők és csaposok szorgoskodtak, ők helyezték az árut a tálcára, majd fordították el a megfelelő helyre, sőt ők töltötték és adagolták az italokat is.
A kezdetleges automaták sikere adta a bizarr ötletet az első világháborút megelőzően egy budapesti vállalkozónak is. Jogosítványt szerzett arra, hogy a főváros utcáin mintegy száz, ketrec formájú fabódét állítson fel. A faketreceket cukorkaautomatáknak keresztelte, amelybe egy hasadékon keresztül kellett bedobni egy kétfillérest és alul egy réztányérkára hullott ki egy szem bonbon vagy kávékaramella. Az előző szerkezetekhez hasonlóan természetesen ez is álautomata volt, mindegyik szűk odúban ugyanis egy nő kuporgott reggel nyolctól este nyolcig, megszakítás nélkül. Nyáron az elviselhetetlen, fülledt hőség, télen pedig a deszkák repedésein beszökő szél és a fagy kínozta őket. A cukorkásbörtönökbe ráadásul éppen csak annyi fény szűrődött, hogy a görnyedt tartással, zsugorított helyzetben, felhúzott térdekkel kuporgó szerencsétlenek a beguruló kétfillérest és a kiadásra szánt cukorkát láthassák, mindezt napi két fillérért.
Az embertelen szolgáltatások és egyben az automaták életének első szakaszát az első világháború kitörése zárta le. A gyorsan fellépő áruhiány, az áremelkedés mellett a munkaerőhiány mind hozzátett az álautomata üzlet csődjéhez. A hadba vonult férfiak helyett ugyanis munkásnők ezrei jutottak hirtelen álláshoz, az automaták üzemeltetői pedig egy időre a hadiiparban próbáltak szerencsét.