Túl a csúcson

Szép, nyugodt világ volt. Hőskorhoz illő. Az athleta (így hívták) könnyedén elkészíthette heti programját, az a két, három edzés nem osztott, nem szorzott ahhoz képest, hogy a kor szokásainak megfelelően igyekezett jól jövedelmező, nyugdíjas álláshoz jutni. Ha a versenyeket rendre megnyerte, néhányan megemelték előtte kalapjukat, ez volt a különdíj. Később a főnyeremény az a klub lett, amely állást adott. Irigység tárgya volt például a futballista, akit a fővárosi közlekedést uraló BSZKRT szemelt ki magának, elvégre – hitték akkor – kalauzra mindig szükség lesz, amíg csak világ a világ.

Ahogy a nép egyre kíváncsibb lett a gladiátorokra, az érdeklődés kikényszerítette a kiemelkedő produkciót. Amihez persze edzeni kellett, edzeni és edzeni. A sportoló kénytelen volt egyre több időt a pályán tölteni, így lett kenyérkereső foglalkozás a sport. Volt, ahol bevallották (profik), volt, ahol nem (álprofik), s ahol nem, ott tágra nyitották a kiskapukat. A bújtatott állások jóvoltából külszíni bányacsillések, segédvájárok, anyagbeszerzők, kocsikísérők lőtték a gólokat, szakították át a célszalagot a maguk s az ország dicsőségére. Hogy aztán, amikor elfáradtak az izmok, az idegek, megkopott a dicsőség, ott álljanak szaktudás és megélhetés nélkül. Harmincvalahány évesen kérdezgetve önmaguktól: „Mi leszel, ha nagy leszel?”
A világ változik, s vele a lehetőségek is. Már régóta a piac az úr a sportban is. Ha nem kellek, odébb kell állnom, ez nem változott, ám aki abbahagyja, ezer és ezer alkalma kínálkozik a pénzkeresetre. Ezer és ezer, ami azt jelenti, hogy nincsenek általános szabályok arra, mi lesz a versenyzővel, ha búcsút int a pályának.
Bánfi János a Magyar Labdarúgóliga szervezési igazgatója. Huszonötször volt válogatott, profiként Belgiumban kereste a kenyerét. Szerencsés embernek mondja magát, azzal foglalkozik, amit szeret. A ligánál betöltött állása mellett kommentátor a televízióban, van egy angol nyelvű futballiskolája elsősorban Magyarországon akkreditált diplomaták gyerekeinek. Néhány magyar tizenéves pedig azzal a nem titkolt szándékkal tanul Bánfinál, hogy a nyelvtudás sokat segít majd nekik sztárfutballistaként külföldre szerződni.
– Minden jó, ha jó a vége – foglalja össze eddig megtett útját Bánfi. – Fiatal játékosként fogalmam sem volt, mit csinálok majd civilben. Amikor Békéscsabán játszottam, beiratkoztam a szegedi tanárképző főiskolára, ám abbahagytam az iskolát, mert hívott a Honvéd. Nem volt időm állandóan ingázni. Elkezdtem nyelveket tanulni, az kevésbé volt időhöz kötött.
Sok hasznát vette a nyelvtudásának, viszont diplomája még nincs. Biztos, hogy lesz, sportmenedzsernek tanul, s igazán nagy segítségére van, hogy a gyakorlatból érkezik az elméleti órákra.
– Nálam megfordult a világ. Mert az a hétköznapi, amikor valaki diplomát szerez, s utána szembesül azzal, hogy a gyakorlat egészen más, mint ami a könyvekben áll. Én úgymond munkából tanulok, s ezáltal teljesebbnek érzem az egészet. Jellemző, hogy a felvételin olyan kérdést kaptam, amelyet a ligánál a gyakorlatban már megválaszoltam. Gondolhatja, hogy megnőtt tőle az önbizalmam.
Hogy a pénz megalapozhatja a jövőt, azt a régi, álszent világban is sokan tudták, s kihasználva a hiánygazdálkodást, behoztak ezt-azt az országba. Mondjuk ki: csempésztek. Kelemen Zoltán ma az Infinity Kft. (az O’ Neill és a Converse márkák hazai forgalmazója) első embereként büszkén vallja, hogy ma ugyanazt csinálja legálisan, amit egykoron feketén.
– Meglovagoltuk a hiányt – emlékezik. – Aki olyat hozott be, amire nagy volt a kereslet, korlátlan úr lehetett a piacon. Ráadásul hallgatólagosan mindenki rábólintott a csempészésre. Ha egy-egy klub nem tudta beszerezni versenyzőinek a legmenőbb sportszereket, följogosította őket, hogy szerezzék meg, aztán elvámoltatták, és a bizományin keresztül megvették. Azt viszont nekünk kellett fölkutatnunk, hol vegyük meg az árut, s honnan szerezzünk valutát hozzá.
Ez a féllegális megoldás annyiban közelített az igazi üzleti élethez, hogy minden a kapcsolatokon múlott. Volt, aki arról szerzett időben tudomást, hol lesznek nagy leértékelések, kiárusítások, a rátermettebbje – így Kelemen úr is – a különféle nagykereskedésekkel épített ki jó kapcsolatot. Aztán vagy valutában fizettek az áruért, vagy pedig – mert hiány azért a Bécsi út túlsó végén is létezett – útnak indult kifelé az orosz pezsgő, a libamáj, a téliszalámi, virágzott a cserekereskedelem.
– Most egyszerre könnyebb és nehezebb a dolgom – folytatja a vállalkozó. – Nehezebb, mert a csempészet remekül jövedelmez: nincs rajta adó, költség, nem kell hozzá irodát bérelni, elég az, amit tudsz. Ugyanakkor jó érzés világmárkákat képviselni, büszke vagyok arra, hogy a nagy cégek elfogadtak, korrekt üzleti partnernek tekintenek.
Egykoron az okozott csak izgalmat, hogy lebukik-e, avagy sem az ügyeskedő, hogy sikerül-e elegendő haszonnal túladnia az áruján, most viszont a piac törvényszerűségeivel kell megküzdenie az üzletembernek.
– Egyre nehezebb megélni a sportszerek világában, az elmúlt évtized fellendülésének ára, hogy ma már mindenkinek van legalább egy márkás cipője, nem újdonság a minőség. Nem lehet vele kitűnni. Arról nem is beszélve, hogy ha jó a termék, akkor sokáig eltart, ritkábban cseréli a vásárló – elemez Kelemen Zoltán. – Mindig előre kell gondolkozni, én például azon töröm a fejem, hogyan érint majd bennünket az Európához való csatlakozás, s az is nagyon érdekel, mekkora lehetőségeket rejt magában az internetes vásárlás. Szóval míg csempészként egyik napról a másikra élhettem, ma már rá vagyok kényszerítve a hosszú távú tervezésre.
Különleges karrier Fábián Lászlóé. Az egykori olimpiai, világ- és Európa-bajnok öttusázó első diplomáját még versenyzőként szerezte.
– Azért mentem a TF-re, mert tudni akartam, mit miért csinálunk az edzéseken – magyarázza. – Ez volt az első diplomám. Amikor aztán öttusaversenyeimet szerveztem, rájöttem, hogy gazdasági ismeretek nélkül nem megyek semmire sem, ezért beiratkoztam a közgazdaság-tudományi egyetemre.
A barcelonai olimpia idején, 1992-ben Fábián már másodéves volt a Közgázon, így aztán, amikor a verseny nem úgy sikerült neki, ahogy tervezte (5. hely csapatban, 32. egyéniben), hazafelé elhatározta, hogy ha kap egy jó állásajánlatot, nem habozik, elfogadja. A lehetőség azonban váratott magára, ezért még két esztendeig versenyzett (a teljesség kedvéért: aranyérmek kísérték az útját), majd mire megszerezte a diplomáját, éppen megérkezett az ajánlat is. Nagyvállalatoknál kezdett, majd elérkezettnek látta az időt, hogy megalapítsa saját marketingcégét, a MédiaSprintet.
– Az a jó az egészben, hogy a sport közelében maradhattam, a mai munkám tulajdonképpen a pályafutásom meghosszabbítása – örvendezik. – És persze sokat segít, hogy a múltam miatt tudom, miről van szó, nem tudnak eladni a sport világában, én pedig nem akarok olyat eladni, ami nem használ a sportnak.
Fábián nem hagyta abba a tanulást, a közgazdaságtanban posztgraduális címre is szert tett (MBA), majd világklasszisokkal, Darnyi Tamással (úszás), Gyulay Zsolttal (kajak), Szabó Bencével (vívás) és Szalai Balázzsal (rali) vendéglőt nyitott. Azóta Szabó Bencét Horváth Gábor (kajak) váltotta a tulajdonosok sorában, ám a Champs Pub továbbra is a sportos korcsma.
– A TF és a Közgáz között elvégeztem a vendéglátó-ipari főiskolát is. Mindig vonzottak az éttermek – folytatja Fábián. – Talán mert nagyon szeretek enni… Kapva kaptam az étterem gondolatán, az pedig igazán nem volt nagy felfedezés, hogy ma már a jó étel és az ital kevés ahhoz, hogy sokáig maradjon a vendég, kell ráadásként valami más is. Nálunk a sport a plusz, kivetítőkön, tévéképernyőkön nézhetik a vendégek a különféle meccseket, versenyeket. Eldönthetetlen, hogy az ételek, az italok vagy a sport vonzza-e jobban a vendégeket, szerintem mindkettő, ráadásul az arányokat nehéz megállapítani. Mert az tudható, hogy ősszel, amikor beindul a futballban a Bajnokok Ligája, újra telt házakkal számolhatunk, és az is igaz, hogy a meccseket néző törzsvendégek észreveszik, ha például a fölszolgált sztrapacska az egyik nap csodálatos, másnap már kevésbé.
A kérdésre, hogy könnyebb-e a mai sportolóknak megélhetésre lelniük, ha abbahagyják, mint régebben, Fábián nem válaszol egyértelműen.
– Embere válogatja, ki mire viszi, ez független attól, sportolt-e egyáltalán valaha – mondja. – Én úgy látom, hogy aki tehetséges, az nemcsak a sportban, hanem általában az, ezért mindig megállja a helyét. Lehettek akármilyen jók az edzőink, a versenyeken mindannyian a saját bőrünket vittük vásárra, miért lenne ez másképp akkor, amikor az egzisztenciánkról van szó?