A javasasszony zsákja meg a nyolclábú nyúl

A késő reneszánsz és a barokk közötti átmenet kora a manierizmus. Ez az időszak, szemléletét illetően, meglepő fordulatot hozott a korábbihoz képest: a reneszánsz életörömével, kozmikus áhítatával szemben a bomlást, a zavart érzékeli. Balassi Bálint, a reneszánsz poéta a tavasz örömét, a fülemülét, a „jó hamar lovakat” zengte, míg tanítványa, barátja és élete krónikása, Rimay János (1570?–1631) sokszor morbid világérzéssel hökkenti meg az olvasót. Ami a mesternél az „ég szép harmata, mező jó illata” volt, a tanítványnál rühes juh, büdös bakkecske és majomember, „csipkékbűl tekert gúzs, elméknek bojtorjánja”.
A Lelki vigasztalás című versében így ír Rimay: „Ím, éltem Istentűl eltávozott s holdult, / Bolygó rühes juhkint nagy pusztára szorult, / Lelkemen peniglen rút fekély fakadott…” Nem Balassi reneszánsz öröme ez, ahogy a Balassi Bálinthoz Rimay János című vers meghökkentő képe sem: „Egy igén többet nyomsz, mint más nagy rakás szón, / Aki ebben kétes, nyomozzon balhát hón…” A mesternél a kikelet öröme és a madárdal, itt: rút fekély és bolha a havon.
Még meghökkentőbb, még morbidabb képeket találunk, ha a korabeli hazai latin költészetet tekintjük át. Zsámboky János (1531–1584), latinosan Sambucus a Különböző emberi érzések című munkájában írja: „Egy javasaszszony több koponyát is hordva a hátán, / Hogy ne feledjék a csontok tiszteletét: / Megbotlik beteges lábával, amint lefelé megy, / Felbukik, és valahány koponya szertegurul.” Ezután arról tűnődik a pórul járt anyóka: életében százfelé húztak e koponyák gazdái, most bezzeg jól megférnek a zsákjában meg a földön.
A tudós Szamosközy István (1565– 1612), Erdély historikusa – csöppet sem mellesleg költő – verset kanyarít „A Kolozsvár határában talált nyolclábú nyúlról”. Szinte élvezi, ahogy részletesen bemutatja a torzszülöttet. „Mellső részen a válla, a nyaka, a fej s a lapocka / Rendes részeiként nőttek a törzseihez. / Négy láb volt a szügyén, s a farán ugyanannyi, / És ugyanannyi füle állt a feje tetején. / És három szeme volt: kettő vak, mélyen ülő… / Harmadik ellenben fejebúbján nőtt ki, de roppant / Nagy volt, szinte sötét, s benne szegényes a fény…” És így tovább. Az egyfejű, kéttestű szörnyszülött – a poéta végül elárulja – a megosztott, felszabdalt magyarságot kívánja jelképezni.
Bocatius János (1569–1621) Hadi versei sorozatában Monstrum varadini natum (A váradi szörnyszülöttről) címmel ír verset. „Bárki is olvasod ezt, gondolj csak a váradi szörnyre: / Szülte egy ottani nő. Szóljak-e titka felől?… / Megmagyarázzam-e, mit hoz a szörnyü vadállat? / A törököt s a tatárt, ki feni ránk a fogát…” Csupa szorongás, komor látomás.
De nem csak a morbiditás fogja meg e poétákat. A mikrovilágok furcsaságai, a szokottól eltérő, az idétlen és a meghökkentő egyaránt felkelti a figyelmüket. Enyedi Sámuel (1627–1671) Praecepta morum (Erkölcsi szabályok) című többrészes, hosszadalmas versében ilyen sorokat találhatunk: „Hogyha a szádban a nyál meggyűlt, úgy köpd ki a szádból, / Arcodat elfordítva, ne érjen senkit a nyálad… / Hogyha az orrod terheli, fújd ki belőle a taknyot: / Ne kalapodba, kezedbe, de zsebkendődbe töröljed… / Óvja magát a gyomor hangos széltől, pufogástól. / Hol letolod gúnyád, csak árnyékszékbe vizelj és / Székelj…” És a többi.
Ami a leginkább meghökkentő ebben a fura verselésben: többnyire a leghősibb versmértékben, a homéroszi eposzok zengő hexameterében elmélkednek e poéták a nyolclábú nyúlról meg a váradi torzszülöttről, a „gyomor hangos pufogásáról” már nem is szólva.