Afganisztánban nem a káosz az úr?

Napra pontosan egy éve, hogy két öngyilkos merénylő halálosan megsebesítette az afganisztáni Északi Szövetség legendás parancsnokát, Ahmed Sah Maszúdot. A gyilkos akciót – egy volt magas rangú tálib vezető minapi vallomása szerint – Oszama bin Laden rendelte el, a magukat tévériporternek álcázó két szaúdi férfi pedig az al-Kaida tagja volt.

A merényletet követően az Északi Szövetség még 48 órát várt a halálhír megerősítésével – a katonai szervezet ugyanis előbb ki akarta választani Maszúd utódját. A bejelentést azonban, mondhatni, elsöpörte a New York és Washington elleni merényletek híre szeptember 11-én. Csak napok múltán hozták összefüggésbe a két gyilkos akciót: az összekötőkapcsot Oszama bin Ladennek hívták, noha a titkosszolgálatok ezekben a napokban mindkét eset kapcsán még csak gyanút emlegettek.
Az amerikai célpontokat ért támadásokat követően George W. Bush terrorellenes hadjáratot hirdetett az egész világon, melynek leglátványosabb epizódja kétségtelenül a tálibok elleni katonai fellépés volt. Feltételezések szerint ugyanis Oszama bin Laden Afganisztánban, a tálibok vendégszeretetétől övezve irányította az egész világot behálózó terrorszervezetét. Az amerikai–brit szövetséges csapatok, valamint az Északi Szövetség összehangolt akcióinak köszönhetően Afganisztánban megbukott a tálibok hatalma és Oszama bin Laden menekülni kényszerült. Hogy hová – rejtély. Elképzelhető, hogy jelenleg a pakisztáni–afganisztáni határ közelében bújkál, ám azt sem tartják kizártnak, hogy Afrikába távozott.
Az afganisztániak „felszabadulásáról” a világsajtó mindenesetre véget nem érő tudósításokban számolt be: színes riportokat mutattak arról, hogy ismét lehet rádiót hallgatni az utcákon, a férfiak leborotválhatják szakállukat, a nők pedig sutba vághatják a földig érő fátylat, a burkát. Arról azonban lényegesen kevesebbet lehetett hallani, hogy legfőbb céljukat a szövetségesek nem érték el: nem tudták kézre keríteni a világ első számú terroristájának tartott Bin Ladent. Az Afganisztánról szóló első híradások rózsásabbnak festették le a helyzetet, mint amilyen a valóságban volt. Az ország nagy részén ugyanis még mindig nincs béke: szórványos harcokra vagy a szélsőségesek gyilkos akcióira bárhol számíthatnak az ott lakók. Legutóbb az ország vezetőjének, Hamid Karzainak az életére törtek, ám sikertelenül.
Az elnöknek azonban nemcsak a még aktív tálib és al-Kaida-harcosokkal kell felvennie a harcot, hanem lavírozni kénytelen az ország egyes vidékeit teljhatalommal irányító hadurak között is. Akik – miután kivették részüket a tálibok elleni hadműveletekből – most meg is kérik ennek az árát. Ez lehet a magyarázata annak is, hogy az előzetes ígéretekkel ellentétben a hadurak is részt vehettek júniusban a loja dzsirgán, a törzsi gyűlésen, mely az ország vezetéséről volt hivatott dönteni. Vitathatatlan persze, hogy a hadurak közreműködése nélkül az ország de facto kormányzása majdhogynem lehetetlen. Ehhez pedig Karzainak a külső segítség mellett – amit javarészt megkap az Egyesült Államoktól és szövetségeseitől – belső bázisra is szüksége van. (Karzai egyébként ezekben a napokban New Yorkba utazik, hogy részt vegyen az egy évvel ezelőtti terrortámadás évfordulója alkalmából rendezendő megemlékezésen.)
„Afganisztánban nem fog eluralkodni a káosz” – ígérte a sikertelen kandahári merénylet után az elnök. A Karzai előtt tornyosuló feladat azonban több mint gigászi: vidéken még mindig veszélyes az élet, a szövetségesek ugyanis ellenzik a nemzetközi biztonsági erő (ISAF) tevékenységének kiterjesztését Afganisztánban. Az országban mindennaposak a robbantások, az újjáépítés csak kínnal-keservvel halad, a segélyek alig csordogálnak. Ha ez így folytatódik, akkor Karzai és társai noha megnyerték a csatát, könnyen elveszíthetik a „háborút”. Még ha ezt ebben az esetben békének is hívják.