Az élet és a halál beszélgetése

A középkor kedvelt műfaja volt a haláltánc. Számos fametszet ábrázolja a kaszával vonuló csontvázat, a nagybetűs Halált, meg a nyomában hosszú sorban tolongó királyt és szolgát, vénasszonyt meg pántlikás szépleányt, katonát és parasztot, papot meg muzsikust. A társadalom minden rétege és típusa képviselteti magát a baljós menetben, hiszen a halál előtt – sugalmazza a kép – mindenki egyforma. Versek sora is elmondja ugyanezt, a haláltánc-énekek, más nevükön „vadomori-költemények” (a latin „vado mori” annyit tesz: elmegyek meghalni), amelyek egyik pompás darabja magyarul is fennmaradt. 1510-ben jegyezte le egy apáca a Margit-szigeti domonkos kolostorban.
A mű sejthetően fordítás, mégpedig egy latin vers és az eléje biggyesztett dialógus, illetve az utána olvasható konklúzió hármas egysége. Maga az Elmegyek meghalni címen ismert szöveg látszólag prózában adja vissza az eredeti mű mondókáját, ez azonban csak látszat, valójában a Biblia hömpölygő-áradó „szabadverse” ihlethette meg az ismeretlen magyar fordítót.
Párbeszéd vezeti be a költeményt, melyben – többek között – ez áll: „Az élet kérdezi a halált mondván: Igen csodálom, hogy te honnét jösz, mert nem látottam tehozzád hasonlatost, oly rút állad vagyon és szörnyü csonka orrod vagyon, ha sokáig téged nézendlek és tehozzád közelgetnék, netalántán az földre esném és onnét nem kelhetnék… Felel az halál az életnek mondván: Én jövök sok rívás sírásnak és iszonyuságoknak, bánatnak és keserüségeknek és nagy kínoknak tartományából”.
A remekmívű szabadvers – a középkori magyar irodalom egyik legszebb emléke – minden mondatát az „Elmegyek meghalni” szólás vezeti be: „Elmegyek meghalni: hamuvá lejendő vagyok, miképpen születtem, ezenképpen megvégeztetöm.
Elmegyek meghalni. Király vagyok, de micsoda az tisztösség, micsoda ez világi dicseködés, mert az embernek királi ura az halál…
Elmegyek meghalni. Pápa vagyok, de az halál engem nem hagy sokáig pápálkodni, de befogja számat…
Elmegyek meghalni. Semmi viadalommal meg nem győztetöm esetben. Vitéz vagyok, de az halált nem tanultam meggyőzni…
Elmegyek meghalni. Gazdag vagyok, de az arany, avagy a marháknak soksága nekem semmit nem használ.
Elmegyek meghalni. Szegény vagyok, és semmit velem el nem viszök. Ez világot megutálom, mezejtelen belőle kimegyek...
Elmegyek meghalni. Bíró vagyok, ki immár sokakat megfeddtem, de az halálnak ítéletit rettegöm…
Elmegyek meghalni. Az gonosz gyenyerőség engem meg nem tart, sem az bujaság az én életömet meg nem hoszszabbéjtja.
Elmegyek meghalni. Bölcs vagyok, de vajjon minémű bölcsesség tudja az halálnak okosságát meggyőzni?
Elmegyek meghalni. Bolond vagyok, de az halál sem az bolondnak, sem az bölcsnek nem nyújtja békességnek frigyét, avagy szegődségét – de mind egyetemben elmennek az halálra...”
És így tovább. Sorra kerül a püspök meg a szerzetes, a vén és az ifjú, a lovag és a széplány, az orvos, a szerencsés meg a balek, a kövér és a sovány, a duhaj meg az uzsorás. Mind összefoglalja egy mondatban az életét, és kifejezi, hogy a halál ellen nem ismer mentséget és orvosságot.
A fametszetszerű vers után „függelék” következik, kommentárféle, amelyben a szerző felvonultatja a halál erejéről, az élet mulandóságáról elmélkedő bölcs tanítókat, Bölcs Salamontól Szent Ágostonig, Szent Ambrustól Szent Bernátig. És ekképpen summázza a végső tanítást: „Tégy jót mastan, szerető atyámfia, tégy jót, míg tehetsz, mert nem tudod mikor meghalsz és nem tudod, mi történik teneked te halálodnak utánna.”