EGY TALÁLT NAP HORDALÉKA

KORA REGGEL
Kimész a konyhába reggelizni, s mivel a még alvó hitvesemtől fal, ajtó sem választ el, meggondolod, kinyisd-e egyáltalán a frizsidert? Ha mégis… zokniban, a klaffogó papucs nélkül, belesel, nem ébredt-e (ettől a jégszekrényajtó-nyitástól) fel kedvesed? Kosztolányi számára elég az éjszaka leírásához néhány árnyfolt vagy fénypászma, egy szag, mely a levegőben kóvályog, de én, mármint felkelt nap, ha dobnék aranycsókot – azt is csak Tóth Árpádtól…
VISSZAOSONSZ
– és a jégszekrényből óvatosan kivett sűrített tej kupakját a rezzenéstelen csendben lecsavarod, majd még óvatosabban egy kistányérra lefekteted. Visszatartott lélegzettel csavarni kezded a – jóval nagyobb átmérőjű – termosz tetejét, áll néma csend; légy szárnya (bent?) Három nap óta nézem a kertet, és nem mond semmit. Pedig a virágok tündökölnek. (Az hagyján, hogy Pilinszkynek nem, de… akkor kinek?) Kosztolányi magával visz Szerb Antallal, mint egy lassú és monoton vasút, őszi és melankolikus tájakra, ahol mindenki otthon érzi magát.
AZ ELŐZŐ ESTE HITVESED ÁLTAL ELKÉSZÍTETT KÁVÉT
egészen közel a kávéscsészéhez, lassan, szakaszosan adagolva, szorosan a csésze belső falához tapasztva a termoszt, leheletfinoman csurogtatva betöltöd. Előtte azonban – a nagy csendben majdnem elfelejtettem – sűrített tejet nyomsz a kávé alá a tubusból. Lassú, egyenletes szuszogást hallasz a szobából, idáig nincs semmi baj, megnyugszol. Arra gondolsz – akár egy Karinthy-paródia –, milyen furcsa volna, ha a folyadékok szilárdak volnának és a tárgyak folyékonyak. (Magamban se gondolom ezt végig, hátha kihallatszik.)
IGEN ÁM, DE A KAVARÁS…
– jobbról! (balra). Ne verjük fel az erdő csendjét.
MIKOR ISZOD A KÁVÉT
nem szürcsölsz – kivételesen –, de amikor visszateszed a csészét a kistányérra, koppan egyet. Máskor soha. (Jaj, mindent elrontottam!) Szerencsére nem ébredt fel a drága. Te vagy az édes, én csak egy kalaptű vagyok. (Bizsu reorganizálva.) Majd ha úgy adódik, akkor cseresznyekompót. A gyerek Nyilas Misire esküdött, én meg pongyolában voltam, a Mayerék deficittel zárták az Ószövetséget? „Minden reggel egy öröklét kezdete” – Alain Corneau – Végh Attila (most már eSGYé is.)
A SŰRÍTETT TEJ UTÁN
– íme a sűrített élet, ébrenlét – az álom sűrítettségét is terébe és idejébe vonva. De ebben a sűrített „levegőben” az unalmon túli, szándékosan lelassítottan leírt lelassított mozgásoknak, mozdulatoknak már csak egyetlen tempójuk lehet: a minőségük – mint A süket pillantása ötórás előadásban, Bob Wilsonék színházában.
MOST JÖNNEK AZ ORVOSSÁGOK (VITAMINOK)
– a szemre(valók). Milliméterenként húzod ki a konyhafiókot, zizegő nejlonzacskóban várnak a pirulák. A legnagyobb óvatossággal szélesre nyitod a zacskó száját. Benyúlsz két ujjal, kiszeded egyenként azt a négyet (A-, E-vitamin, béta-karotin, Rutascorbin). Több percen át pattintod ki a gyógyszereket. Úgy helyezed a reggelizőasztalra le, hogy csupaszon egymástól már ne adjanak hangot. De a gyógyszereket csak akkor vehetem be, ha előtte valamit eszem. A hűtő ajtaját másodszor kinyitni már nem merem. Mi van kint? Nápolyi. Kiveszek egyet, ez talán nem ébreszt – Szent Pálnál benne van, hogy a kávét tejszínnel?
KÜLÖNBEN SEM „JÓ CSELEKEDET” EZ A CSEND(ŐRSÉG)
– merő önzés. Minél többet olvashassak addig, amíg a kedves fel nem ébred. Nincs televízió! A nápolyit ott felejtettem a konyhaasztalon. Kimegyek a fürdőszobába, behelyezem a nápolyit – nem a fogmosó pohárba, de – a műfogaim közé. Puhításra az átlagosnál nagyobb nyálképződés. Miután – lassan – becsukom a szám, már nem merem többet némán se kinyitni. (Napközben sem.) Csukott szájmozgással tompítom a zajt, veszem el a ropogtatás élét. „Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág”.
A VILÁG TELE VAN
ÁFONYAILLATTAL
– amivel szemben a KGB, a Moszad és a CIA is tehetetlen…