Éppen akkor kezdett kifulladni, amikor belépett a politikai és ideológiai szférába, más szóval, amikor megjelent a nagyvárosokban. Macron azzal adta meg neki a kegyelemdöfést, amikor megszervezte az úgynevezett nagy nemzeti vitát (le Grand débat national), jól bevált marketingtechnikákat alkalmazva: szót adott „reprezentatív” csoportoknak, ami a legjobb eszköz arra, hogy elhitessék az emberekkel, hogy az egész közösség kifejthette a véleményét.

Egy külvárosi középiskolából, Créteil-ből indult, és kizárólag a nagyvárosokban zajlik. A diákszakszervezetek és Jean-Luc Mélenchon pártja mindenütt jelen vannak a felvonulásokon, a jelszavak pedig kifejezetten politikai és ideológiai töltetűek.

Valójában a mostani eseménysorozatnak – legalábbis annak többé-kevésbé békés oldalát tekintve – nincs semmi rendkívüli jellege. A baloldali tábor mozgósításáról van szó, amelyre legalább évente egyszer sor kerül. Napjainkban elsősorban diákokból, köztisztviselőkből és diplomás, városi életmódot folytató fiatal felnőttekből áll.

Ennek a választói rétegnek a szellemi közege elválaszthatatlan a nagyvárosoktól. Köreiben ideológiai előítéletesség figyelhető meg a határok és a nemzeti identitás gondolatával szemben – és természetesen soha nincs messze a nemi identitás folyékonyságának gondolata sem. Mindez valamennyi globalizált nagyvárosban jelen van. Ehhez egyre szorosabban kapcsolódik a külvárosok Franciaországa, ahol rövidesen teljesen végbemegy a nem európai származású népesség javára történő demográfiai átrendeződés.

A baloldali tábor ideológiai rögeszméibe zárkózva, hamis jó szándékokkal áthatva, a valóságot képmutatóan tagadva nem hajlandó bírálni a külvárosokból a belvárosokba özönlő „fiatalokat”, akik azért mennek oda, hogy romboljanak, gyújtogassanak és fosztogassanak, 

Itt a gazdasági, szociális érvelés egy pillanatig sem állja meg a helyét: ezek a külvárosok évtizedek óta közpénzekkel vannak elárasztva a hírhedt várospolitika (politique de la ville) révén. Franciaország távolabbi vidéki régiói sokkal korlátozottabb infrastruktúrával rendelkeznek, elszigeteltek, mégsem látjuk, hogy a periférikus Franciaország – európai származású – fiataljai mindent szétvernének, hogy kifejezzék elégedetlenségüket.

A baloldal azt is állítja, hogy a külvárosi fiatalok kirekesztettnek érzik magukat, és a rendszerszintű rasszizmus áldozatai - ezzel elismeri, hogy Franciaországban valóban népességcsere zajlik, miközben még nem is olyan régen ezt tagadta. Az ember azt hinné, rosszul hall! Franciaország páratlan nagylelkűséggel viszonyul az oda érkező népességhez: az ember Franciaországban úgy is szinte elsőbbséggel juthat lakhatáshoz és ingyenes egészségügyi ellátáshoz, hogy nem francia állampolgár. 

A francia nemzet meghatározásában érvényesülő univerzalista elem egyedülálló a világon. Sokkal inkább xenofíliáról, sőt xenomániáról kellene beszélnünk – az idegeneket, és persze idegen érdekeket előtérbe helyező elit létezése pedig kétségtelen. Ha nem így lenne, miért kaptak volna a rendőrök annak idején parancsot arra, hogy erőszakot alkalmazzanak a sárgamellényesekkel szemben, miközben a frankofób antifa csoportokkal és a külvárosi fosztogatókkal kesztyűs kézzel bánnak? 

Félre kellene tenni a gyarmatosítás felelősségének folyamatos emlegetését

Állítólag az afrikai gyarmatosítás is felelős mindezért. Ezzel kapcsolatban két dolgot érdemes megjegyezni.

Algériában a francia telepesek száma a gyarmatosítás csúcspontján elérte az 1,3 millió főt. Ez a szám a teljes francia gyarmatbirodalom területén letelepedett franciák több mint kétharmadát tette ki; utóbbiak összlétszámát mintegy 1,5 millió főre becsülték. Az 1950-es években a francia állami költségvetés 20 százalékát Algériára fordították. Ez egyben azt is jelentette, hogy ennyivel kevesebb út, iskola és kórház épült Lotaringiában, Bretagne-ban vagy Provence-ban.

Ma, az algériai bevándorlók unokáit is beleszámítva, a közvetlen családi kapcsolatok révén Algériához kötődő franciaországi népesség számát 2,5–3,5 millió főre becsülik. Mennyibe kerülnek ők a szociális ellátórendszernek? Ki is gyarmatosít kit? Miért nem akarnak Algériában élni, amely 1962 óta független, és amelyet a franciák azóta természetesen már nem „fosztanak ki”? Miért engednek a francia elitek rendszeresen Algír zsarolásának, amikor kényes ügyek kerülnek napirendre? Veszélyes kérdések ezek, amelyek szembemennek a politikai korrektség valamennyi íratlan szabályával.

Egyébként a gyarmatosítás felelősségének folytonos emlegetését – amely a multikulturális társadalmakban elkövetett erőszakos cselekmények mentegetésének egyik módja – végleg félre kellene tenni. Hiszen, ha maghrebi származású fiatalok mindent szétvernek Milánó belvárosában, az azért van, mert Olaszország gyarmatosította Etiópiát? Ha hasonló jelenetek játszódnak le Németországban, az Bismarck namíbiai kalandjának következménye? Ne nevettessük egymást!

Franciaországban a gazdasági problémák által leginkább sújtott társadalmi rétegek – azok, amelyek a periférikus Franciaországban élnek – nem vonulnak az utcára a nagyvárosokban, szakszervezetek és pártok által szervezett tüntetéseken. Sokkal inkább otthonaikba húzódva figyelik aggodalommal az egyre elviselhetetlenebbé váló erőszakot, amelyet a baloldali politikai erők csak nehezen hajlandók elítélni. 

Belőlük állnak össze a mostani franciországi tüntetők

Egyfelől ott van a szélsőbaloldali szervezetek, az antifa csoportok és más hasonló mozgalmak által elkövetett erőszak. Ezek számára már az is igazolja az erőszak alkalmazását, ha valaki a baloldali meggyőződésüktől eltérő véleményt fogalmaz meg. Másfelől ott van a külvárosok csőcseléke, amely a francia állam ellen valóságos gerillaháborút folytat, az erőviszonyok folyamatos próbára tételének és a területek birtokba vételének logikája mentén.

Ami az elmúlt időszakban Franciaországban történik, jóval több egy egyszerű társadalmi mozgalomnál. Mindenekelőtt egy olyan seb akut elfertőződéséről van szó, amelyet a politikai elitek nem hajlandók tudomásul venni. Franciaország évtizedek óta tartó gyengeségének, állandó bocsánatkérési kényszerének, engedékenységének és gyávaságának fizeti meg az árát. Ugyanakkor ez egyfajta főpróba is: a mozgósítható utcai erők megmozgatásának módja egy olyan politikai helyzetben, amelyben a közvélemény-kutatásokat a Nemzeti Tömörülés vezeti, és a párt a következő májusi választásokon valószínűleg győzelmet arathat.

Valójában úgy tűnik, csak a káosz akadályozhatja meg Marine Le Pent abban, hogy hatalomra kerüljön. Ez a káosz pedig megakadályozhatja a kormányzást, ha megválasztják. Ha ugyanis hatalomra kerülve úgy dönt, hogy erővel leveri a mozgalmat, nemzetközi kampány indul majd ellene.

Mindez jól mutatja, mennyire meg lenne kötve a Nemzeti Tömörülés keze egy választási győzelem esetén, ráadásul az Engedetlen Franciaország valószínűleg a legnagyobb ellenzéki párttá válna, ami különösen feszült politikai légkört vetít előre.

Vagy egy olyan tökéletes politikai árnyékszínházat, amelyben a valódi francia elitek – a pénzügyi, az újságírói, az államigazgatási és az igazságszolgáltatási csoportok –, valamint a brüsszeli és egyéb globalista körök maradnának továbbra is hatalmon. Ha ezek a körök átláthatóan működnének, Ursula von der Leyen lenne a jelöltjük. De talán megelégednek Christine Lagarde-dal is, hogy ő igazgassa a Franciaország nevű tartományt.