Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy Magyarország jelenlegi miniszterelnöke szocialista ihletettségű-e vagy valami más. Tanúim vannak rá, hogy amikor az MSZP Medgyessy Pétert jelölte a miniszterelnöki pozícióra, én – sokakkal ellentétben – azt mondtam, ennél jobb döntést a szocialisták nem hozhattak. Persze azt is tudtam, hogy az, ami jó ott, az a szemben álló fél szempontjából veszedelmes.
A szoclib választási győzelem s az azt követő idők bebizonyították, hogy ezt az „ügyetlen, szavakkal küszködő, csetlő-botló” embert a polgári oldal lebecsülte. A jobbközép elhitette önmagával, hogy karizmatikus, eszes, zseniálisan kommunikáló vezérével szemben egy kampánystratégák által mozgatott, szinte akarat nélküli báb áll, akit mondjuk egy nyílt vitában Orbán Viktor intellektusa megsemmisítene. Ilyen jellegű vitára azonban sor sem került. Orbánnak szinte az volt a feladata a televíziós beszélgetés során, hogy ellenfele iránt ne keltsen szánalmat, mert a szánalom már-már emlékeztet a rokonszenvre. Ugyanakkor Medgyessy a konspiráció nagymesterének bizonyult, nem fedte fel határozottságát, titkolta önbizalmát, hiúságát, játszotta a megbízható, szerény férfiút, s fejet hajtott Orbán Viktor „színészi és szónoki teljesítménye” előtt.
A szocialista miniszterelnök-jelölt kitűnően alakította azt a szerepet is, hogy a párthoz csak laza szálakkal kötődik, s közben elrejtette igazi kapcsolatrendszerét. Mintegy szívességet tett a baloldali szavazóknak azzal, hogy közéleti szerepet vállalt. Nem rítt le róla a hatalomvágy. Azt is sikerrel titkolta, hogy ő egy zseni a Dimitrov téri számtalan közgazdász-pénzügyér zseni közül. Józan, mérsékelt, kissé ijedt embernek látszott. A személyét ért támadások éppen ezért leperegtek róla. Gazdagsága nem szúrt szemet, nem keltett irigységet az irigységre szocializálódott „balos” populáció körében. A jobboldal fertályán a választások előtt elterjedt róla, hogy fáradt, beteg, már „hagyná az egészet”. Viszont arról, akiről hamis és igaz vád egyaránt lepereg, feltehetjük, hogy páncélt visel, és esendősége látszólagos.
Miniszterelnöksége első nagy személyes próbatételének kezdetén, amikor a Magyar Nemzet nyilvánosságra hozta szt-tiszti múltjának dokumentumát, némi gyengeséget árult el: reflexből tagadott. De később ezt a hibáját is helyrehozta, elismerte a tényt, de új értelmet kreált neki, s végig úgy viselkedett, mintha nem ő, hanem a Magyar Nemzet hazudott volna. Kimutatta, érti a módját, hogyan kell a hatalom birtokában az erkölcsi fölényt is megcélozni. Erre már volt egy kísérlete a Gresham-ügyben, amelyben az alapállítás szintúgy igaz volt, mint a titkosszolgálati múltjáról szóló. Azt mondta teljes erkölcsi fölénnyel: „Eddig és ne tovább.” Kiderült, hogy szavakkal nehezen támadható, a tényeket pedig érdekei szerint csoportosítja.
A jobboldal tehát tévedett. Medgyessy tehetséges ember. A baloldali populáció is tévedésben van: a miniszterelnök nem szerény, nyoma sincs benne alázatnak, céltudatos, és személyes értelemben is nagyratörő. Egyre kevesebb szüksége van a rejtőzködésre.
Amikor politikai ellenfelei szociális és populáris érvekkel támadják – például Cannes-ben nyaral, közben itthon árvíz dühöng –, azonnal visszavág ugyane stílusban: amíg az ország egyik fele szenved és küzd, a másik felének nincs happy tűzijáték, a közéleti személyeknek sincs augusztus 20-i dínomdánom a Parlamentben.
Bankár. A lehető legsimább kezű. Nem vesz fel gumicsizmát, nem fog lapátot. Amikor ezért támadás éri, a demagógiát elutasítva abszolút fölénnyel így felel: „A kormány tagjainak nem az a dolguk, hogy a zsákot, hanem az, hogy a felelősséget vegyék a vállukra.”
E válasz szerintem kissé óvatlan, vagy bizonyos olvasottsági hiányokat tükröz. Ugyanis szerencsétlenül rímel József Attila soraira: „Míg langyos vízben ül, s borong, hogy óh mi mennyire nyomorgunk, szívére veszi terhünk, gondunk, vállára venni nem bolond”.
Hogy a hatalom biztos birtoklása mikor hozza elő a miniszterelnök igazi énjét, én nem tudom…