Én nem tudom...

Én nem tudom, van-e némi igazság a vámpírokról szóló történetekben. Abban sem vagyok biztos, hogy a Batman pozitív imázsa ellensúlyozza-e Drakulát. Hogy a lényegre térjek: augusztus végi hőség üli meg a szobámat, amelynek ablaka délre néz. Szokásom szerint éjfél után egyig olvasok, majd eloltom a villanyt. Az ablak két szárnyát nyitva hagyom, hogy járjon a levegő. Félálomban kellemes dolgokra gondolok, kerülöm a politikát. Arra ébredek, hogy könnyű, hűvös fuvallat fut át az arcomon. Úgy látszik, gondolom, odakint föltámadt a szél. Behajtom az ablak két szárnyát, a harmadikon egy csöpp rést hagyok. Visszafekszem. Éjjel kettőkor sem Medgyessy, sem Kovács, még Lamperth Mónika se jut az eszembe. Ilyenkor Bőrharisnyára és Csingacsgukra gondolok, mint gyermekkoromban. Tőlük megnyugszom, és elalszom.
Ismét a könnyű szél. Éber félálom. Hirtelen az arcomra zuhan valami. Puha, száraz. Enyhe vergődést érzek. S mintha karmok kapirgálnának a nyakamon, a verőér táján. Kiugrom az ágyból, mint Horthy nevére egy SZDSZ-es rugóskrampusz. Először Natasára gyanakszom, aki legelső nálunk töltött éjszakáján, két hónapos korában a vállgödrömben aludt el. De ez most valami más. Hallom a suhogását. Nevetni kezdek. Már tudom, miféle lény az éjszakai látogató. Felkapcsolom a villanyt. A denevér fölöttem köröz.
Szép darab. Kiterjesztett szárnyakkal úgy két arasz lehet. A rémmesékre gondolva megtapogatom a nyakamat. Egy csöpp vér sincs. A helyzet azonban bonyolult. Valamit tennem kell. Ha leoltom a villany, és visszafekszem, a kedves bőregér lehet, hogy ismét az arcomon landol. Most olyan szépen köröz, hogy jó kedvem támad tőle. Töröm a fejemet, hogyan tudnám a szobámból eltávolítani. Kitárom az ablakokat. A kezemre egy pár zoknit húzok, hogy ha kontaktusra kerül a sor, ne csupasz kézzel dulakodjak. A denevér leszáll a plafonra. Fejjel lefelé csüng, hibátlan denevérpózban. Batman logó. Már-már jelképe a denevérnek. Tökéletes. Hozom a partvist.
Batmanem újra körözni kezd. Néha fél centivel az arcom előtt suhan el. Rokonszenvezek vele, de ilyenkor azért elhúzom a fejemet. Hoppá! Felül a karnisra. Csak a hegyes kis füle látszik. Behozom a sámlit, felteszem az asztalra. Hajnali torna. Felmászok. Frissen, fiatalosan. A denevér elhátrál. Tartunk egymástól. Aztán újra felrebben. Óriás lepke. Csodálatos, ahogy hangtalanul röpül. Bár – tudtommal – radarja van, néha mégis a falba ütközik. Sajnálni kezdem. Hirtelen megtapad a könyvespolcon. Lóg fejjel lefelé, és figyel. Óvatosan közeledem feléje. Nincs sok esélyem. De most nagyot hibázik. Lecsúszik a számítógéppultra, és beszorul. Nyakon (vagy hol) csípem. Lapul. Úgy fogom zoknis kezemben, hogy meg ne sérüljön. A kétarasznyi lényből egy parányi, ijedt szőrcsomó marad. Egymás szemébe nézünk. Ki pislog előbb? Beleharap a nagyujjamba apró gyöngyfogaival. De óvatos, szakszóval: korlátozott a harapása. Nem fáj. A zokni páncélként felfogja. A Batmannak nagyon helyes pofácskája van. Csinos kis ördög. Jókedvűen kidobom az ablakon. A szívverésem rendben. A vérnyomásom is. És az övé? Eltűnik az éjszakába. Nagyon gondosan becsukom az ablakot. Visszafekszem.
Hogy a hőséget tűröm-e jobban, vagy a denevérek látogatását, én nem tudom…