Olyan válsággóc a Közel-Kelet, amely nem csupán a térséget, hanem az egész világot fenyegeti, s addig ott nem lesz tartós béke, amíg e terület igazi tulajdonosai nem érvényesíthetik ötven éve elrabolt jogaikat – mondta még kora tavasszal Mohammed Hatami iráni államfő. Majd hozzátette: „Az egész világ a béke koalíciója mellett foglalt állást, s Irán elutasítja az erőszak minden formáját.” A politikus mindezt annak kapcsán említette, hogy az Egyesült Államok Irakkal együtt a teheráni politikai vezetést is a „gonosz tengelyének” nevezi, Hatami szerint „csúnya kifejezéssel”. Jelentős változások mennek azonban végbe a térségben, s nemcsak az iráni politika – talán kissé túlzó kifejezéssel – pálfordulásának lehetünk tanúi, hanem felfigyelhetünk a nálánál zártabb bagdadi hatalom fundamentalizmusának enyhülésére is. Irak és Irán, az egykor összebékíthetetlennek tűnő két halálos ellenség agresszori szerepe, úgy tűnik, lassan átalakul, s előbb-utóbb a két állam akár még egymás szövetségeseként is síkra szállhat közös céljaik érdekében.
A két ország között közel nyolc éven át dúló háború sok százezer áldozatot követelt, s a „békekötés” utáni közel másfél évtized sem kínált jelentősebb politikai előrelépést. Kuvait lerohanása pedig csak tovább bonyolította a térség egyébként is zavaros helyzetét. A síita Irán a szunnita iraki elnököt a vallási ellentétek miatt sem fogadta el, hiszen a világ muzulmánjainak több mint 85 százalékát kitevő szunniták s a síiták közti vita egyébként is a mozlimokat alapvetően megosztó probléma. Úgy tűnik azonban, hogy Szaddám viszonya napjainkban nemcsak az iraki síitákkal kezd rendeződni, de végre Iránnal is.
A békülékeny hangulat jeléül tudható be Szabri al-Haditi iraki külügyminiszter év eleji teheráni látogatása, melyen kijelentette: a két szomszédos állam felújítja a muzulmán zarándokokat szállító repülőjáratokat egymás országába. S a bagdadi Aranymecsetben ma már tényleg egymást érik az Iránból érkezők. Teherán ráadásul több alkalommal is százával engedett szabadon olyan hadifoglyokat, akiket még a nyolcvanas években fogott el. A külügyminiszter említett látogatásán nyíltan kimondta, hogy „immár mindkét fél el akarja felejteni a múltat”. Igaz, Iránban Huszein ellen sokan még mindig akár az „ördöggel” is szövetkeznének, mégis új fejezet kezdődhet a térségben.
Ennek egyik főszereplője pedig – a reformjaiért remélhetőleg hosszú távon síkra szálló, ámbár a konzervatív klérussal szemben egyelőre gyenge – Mohammed Hatami lehet. Bár az agressziót leginkább támogató térségek közé sorolják országát, az elnök külföldi útjain gyakran bírálja élesen a terrorizmust, „borzalmas s veszélyes jelenségnek” minősítve. Irán egyébként a szeptember 11-i támadásokat is szinte azonnal elítélte. A terrorizmus fogalmának megítélésében persze igen komolyak a különbségek, s mivel Irán az amerikai értelmezést egyértelműen elveti, a cselekvési tervek is nagyban eltérnek egymástól. Afganisztánnal kapcsolatban például Hatami többször nyilatkozta azt, hogy Irán mindenféle olyan beavatkozást ellenez, mely egy ország belügyeire vonatkozik. Ennek a kijelentésnek pedig rendkívül nagy jelentősége lehet az esetleges Irak-ellenes akció alatt. Kérdéses viszont, hogy az egymás iránti enyhülésnek mennyire oka a közös ellenséget, vagyis Izraelt és az Egyesült Államokat ostorozó közhangulat. Júliusban is százezrek vonultak Teherán utcáira, hangosan tiltakozva az Iránnal szembeni politika ellen. Hatami ezenkívül rendszeresen szorgalmazza a világ muzulmánjainak összefogását is, mozgósításának pedig nem titkolt célja Izrael fegyverek nélküli helyreutasítása, a tartós béke és biztonság jegyében. Irán ráadásul egyre jobb kapcsolatokat ápol a stratégiai fontosságú, szomszédos Törökországgal is, s ennek jelentősége sem elhanyagolható. Hatami, a haladó reformer tavalyi fölényes győzelme pedig a gazdasági kapcsolatok további erősödését jelentheti azzal az Európával, melynek közel-keleti politikája „szemmel láthatóan” eltér az Egyesült Államokétól.
Irán jövőbeni célja tehát kettős. Egyrészt további lépéseket kell tennie a regionális összefogás megszilárdítására, mellyel saját térségbeli (Kaszpi-tengeri) pozícióját is megerősítheti, másrészt a gazdaság segítségével nyitnia kell a Nyugat felé is. Az adósságterhek, a magas infláció, a munkanélküliség s az egyre nagyobb szegénység is rákényszeríti erre az országot. S lassan talán a hatalom fontos eszközeit a kezében tartó, de egyelőre túlságosan konzervatív klérus is felismeri, hogy az előrelépésnek ára van. Igaz, Irán legfőbb vezetője, Ali Hamenei ajatollah kemény beszédeiben továbbra is ostobaságnak, sőt árulásnak nevez minden párbeszédre nyitott kezdeményezést az eddig 1,2 millió iráni emigránsnak otthont adó Amerika felé.
Nagy kérdés azonban, hogy az akár beláthatatlan következményeket is maga után vonható esetleges támadás miként rendezi majd át az állapotokat a régióban, s a várható újabb erőszakhullám milyen hatással lesz a térség országainak viszonyára.
Alaszkai ütőkártyák
