Hová tűnt a régi osztály?

Előfordul, hogy érkezik számomra külföldről is levél. Az én korosztályomat nagyon szétszórta a háború és az utána következő változások szomorú korszaka. Leggyakrabban Dávid Józsitól kapok levelet Németországból. Szorgalmas levélíró a szeplős kis Dávid, akivel az újvidéki gimnáziumban jártam együtt.
Volt időszak, amikor a diáktalálkozókra is el-eljárogatott, s részletesen beszámolt nekem, ki volt jelen, ki maradt el, ki halt meg közben a volt osztályunkból. Azért is vett részt ezeken a találkozókon, mert két lánya Újvidéken maradt, szerb nemzetiségűekhez mentek férjhez, az egyiknek már fia is született.
Legutóbbi levelében Dávid beszámolt családi életéről, és küldött egy megsárgult, régi képeslapot az újvidéki gimnázium VI. B osztályának néhai tanulóiról. A gimnázium udvarán készült a fénykép, a diáksereg közepén az öreg Prokopetz tanár úr ült, az akkori osztályfőnökünk.
Nézem a képet, forgatom, miközben arra gondolok: lehet, hogy életem legszebb szakaszát tartom a kezemben. Az arcokat nézve a nevek is visszatérnek emlékezetembe: Juhász, Balla, Hubacsek, Szőke, Szalontai, Müller – mind magyarok a bal felső sarokban. Lent az ülő sor: Dejamovics, Popovics, Milics, a legalján meg szerényen a mindig borzas Kosztics Zoran, aki padszomszédom volt, és olykor súgott is. Ezért nagyon szerettem, gyakran megosztottam vele a tízóraimat is. Szegény fiú volt.
Szombatonként hazajártam a közeli szülőfalumba, s gyakorta találkoztam vele a nyüzsgő pályaudvaron. Megöleltem, és megkérdeztem ilyenkor, hová utazik. Szégyenlősen vallotta be, hogy sehová. De szereti a nyüzsgést. Integet is olykor a tovainduló vonatok után. Majd az én vonatom után is integet. Intsek neki vissza! Megígértem.
Sokáig forgatom a kezemben a fényképet, s úgy érzem, nemcsak egy osztály múltját, de egy egész földrész történetét látom, miközben fölrémlik bennem az a sok szörnyűség, amelyet átéltünk a háború, az idegen megszállás nyomán. Felejthetetlen emberi tragédiák? A szemüveges Rosenzweig, aki mögöttem ült az utolsó padban, a holokauszt áldozata lett. Két pribék kísérte az összegyűjtött zsidókhoz, míg ő torkaszakadtából kiabálta: Gyilkosok!
Hubacsek Ottó, akiről mindig azt hittük, hogy szlovák, beállt SS-nek, és meghalt egy csatában. Popovicsból partizán lett, azt mesélik, hogy a háború után visszatért a Vajdaságba, és azzal fenyegetőzött, hogy anyja gyilkosai miatt mindenkit megöl! A kis Mladics meg usztasa lett a horvátoknál, járt Jaszenicában is, a táborban.
Tucakovics magyarnak vallotta magát, és ezért kellett meghalnia. Amikor visszatértek Újvidékre a partizánok, megkeresték, és késsel vágták el a nyakát.
Mesélhetnék még sok érdekes és vérfagyasztó, embertelen történetet arról, hogyan hurcolták el a délvidéki ártatlan magyarokat. Az is bűnnek számított, ha valaki verset szavalt nemzeti ünnepen. Tömegsírok találhatók minden magyar településen, csak nincs, aki kihantolja őket, hogy tisztességgel eltemesse.
Honvéd, usztasa, partizán, SS, csendőr, csetnik: égő falvak, lerombolt templomok, iskolák, menekülttáborok, szűrőállomások, síró gyermekek. És mind-mind ezen az egyetlen képen, amely egy májusi délután békés hangulatát szeretné visszaadni. Olvasom tovább Dávid levelét: „Tudod, az az én legnagyobb bánatom, hogy az unokám nem tud magyarul” – írja befejezésül.
Ernyedten kiejtem kezemből a levelet és a képet. Összeszorul a torkom. Sírhatnékom támad hirtelen. De zavarban vagyok. Kit is sirassak? A vonatként tovaszáguldó XX. századot, amely után talán még Zoran sem integetne, vagy önmagunkat, akik magunkra gyújtottuk a világot, vagy Dávid Józsi barátomat, akinek huszár volt az apukája, de az unokája már nem tud magyarul?!