Mintha könyvből olvasnám

Az igazat. Mert a kutyán kívül a könyv az ember legjobb barátja. A kutyán belül meg amúgy is sötét van. Most négy könyvről szólanék.

Halálból: egy író
Vannak írók, akik csak addig vannak, míg élnek. (Vannak olyanok, akik még addig se. Na, mindegy.) Ha meg meghalnak, úgy hullnak a feledés kútjába, hogy még csak nem is csobbannak. Ki emlékszik a sötét lelkű Hidas Antalra vagy Dobozy Imrére, Illés Bélára (mindketten a Vörös Hadsereg tisztjei voltak), avagy (még a neve után is sokáig kell halásznom emlékezetem hínáros vizein) a mindenhatóan gőgös Garai Gáborra? Na ugye.
Az idő nagy mókamester, de sajnos mindenkit megöl, akit meg tud nevettetni. Később azonban, valami rejtélyes, manói módon, föltámasztja azokat, akiket arra érdemesnek tart. Lázár-Lahertiolainen Dzsongobalszurjan Ervin szerint nem mindig igazságosan. Abban viszont megegyezhetünk, hogy vannak írók, akik csak a haláluk után kezdenek élni, hatni igazán.
Olyan azért kevés van, mint Szervác József, akit életében nemzedékének egyik legnagyobb költőjeként ismertünk meg, de halála után előbújik egy nagyszerű novelláskötettel. A régi (rendszerbeváltás előtti) Népszavába meg a Börtönújságba dugta el előlünk műveit, állítólag még a címet is (Végnapjaim története… és egyéb furcsalmak) a halálos ágyán adta meg. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy legenda az egész. Szervác szerette a legendákat, miként ezt róla kedves barátnéja, Tóth Erzsébet költő az utószóban megírta. Mindenesetre soha nem olvastam még könyvet, melyet a szerző édes gyermekei szerkesztettek, méghozzá kitűnően.
Az ilyen könyv az, amit az ember egy ültő helyében elolvas, magába szív, mint piás a napi adagját, ami mindig kevés neki. Szervác a kispróza majd minden lehetőségét föltérképezi az ál-házifeladattól a példabeszéden át a parabolán keresztül a népmeséig és tovább. Gúnyrajzot, ál-mélyinterjút, tárcát, de leginkább novellákat szeretett és tudott írni. Az utóbbiakról elég annyit mondani, hogy a Végnapjaim története ciklus valamennyi darabja remekmű.
Ezt jó, ha olyan ember állapítja meg, akiről gúnyrajzot írt a szerző (Íróíró). Én nem tudtam, hogy volt idő, amikor Jóska utált engem. Én csak szeretni tudtam őt, elég csak megnézni a Híd című regény „az igazi Horváth” nevű alakját. Szerettem Jóskát, ameddig engedte.
Nem azért írunk, mert akarunk, hanem mert írnunk kell. Nehéz írni, de még nehezebb nem írni. Különben egyszerű munka: le kell ülni az írógéphez, és el kell kezdeni vérezni, ahogy Hemingway mondta. A kudarc kulcsa: megpróbálni mindenkinek tetszeni. Szervác dacosan nem akart tetszeni senkinek. És ez nagyon bejött. Senkinek se volna szabad megírnia az életét, amíg meg nem hal, mondta a Goldwyn nevű, legendásan ostoba amcsi filmcápa. A végső ciklus novellái egy hitét és reményét vesztett alkoholista teljes leépülését írják le, meg merem kockáztatni, a Hajnóczyénál is kegyetlenebb, szikárabb őszinteséggel. Cholnoky László, Császár István óta nem volt ilyen tehetségű novellistánk, és ezt akkor tudjuk meg, amikor már meghalt.
Végül egy apróság. A nagy átverés és átmentés (1990) táján egyszer egy kirakatban megláttam Hajnóczy egyik könyvét. Lesütöttem a szemem, és arra gondoltam, milyen szerencséje volt, hogy nem érhette meg szakmánk teljes ellehetetlenülését és erkölcsi súlyának elvesztését. Hát milyen élet az, amelyben halottakat kezdünk irigyelni?
(Szervác József: Végnapjaim története… Hungarovox Kiadó, Budapest, 2002)

Titi
Minden kezdet nehéz. Hát még, ami előtte van. Ilyen mondatokat képes kicsiholni magából minden idők legnagyobb statisztaszervezője, Baumholzer Tamás. Mert ugye volt nekünk egyszer egy filmgyártásunk is. (Tavaly egy regényt írtam egy nagyjátékfilmbe a mai negyvenesekről, de többet nem mondhatok róla, mert a szerződésben egyetlen pont sem szólt az én jogaimról, csak az övékéről. De hát ez így van. Nálunk.)
Az egyetemista könyvekről, a hentes a disznókról beszél, tartja a kínai mondás. Baumholzer a statisztákról, színészekről, rendezőkről, a műszakról – mindenről. Ha jót akarsz a filmgyárban, mindent vállalj, azt is, amihez nem értesz, úgysem csináltatják meg veled, írja a mindent próbáltak biztonságával.
Ez a könyv is olyan, hogy csak elkezdeni nehéz. Baumholzerből dőlnek a poénok, az élet és a filmezés világának fölényes ismerete. Iszonyú memóriája van, e nélkül ezen a pályán nem is vihette volna sokra. Felidéz egy esetet. Egyet?!
Na szóval: statiszták kérdezték, emlékszik-e, hogyan ismerkedtek meg.
Margó drága, mondta az egyiknek, maga az MTK-pálya vásár felőli kapuja mögött állt a lelátón, egy vaskorlát előtt, amikor először találkoztunk. Verőfényes délelőtt volt, kb. 11 óra. Sárga nadrágot és hihetetlenül ízléstelen, nagy kockás blézert viselt. Éppen egy jelentéktelen külsejű férfi fűzte az agyát, de őrá nem emlékszem, annyira semmitmondó arca volt.
Tamáskám, nyert! Ő most a férjem. Gratulálok!
Az ilyesmihez fotómemória kell, ami minden kisgyerekben megvan, aztán az élet kitörli belőle. Baumholzer Tamás megőrizte magában ezt a gyereket. De közben hihetetlen szervező is volt. Csak így lehetett, hogy magántelefonokon, újsághirdetések útján, kisipari módon szervezte meg a Magyarországon valaha forgatott legnagyobb statisztériájú filmet, a Pelét.
A könyve letehetetlen. Pláne, ha egy Mata Hari című német gyártású produkció szervezése során felfedezem könyvében Titit. No nem Göröcsöt, az egyik legnagyobb futballistánkat. Hanem egy másik Titit, aki rendezőasszisztens volt a filmben. Történetesen ő volt az első, életre-halálra szóló szerelmem. Vajon mi lehet vele? Ha látná a pocakomat!
Hát így. Baumholzer mindenkit ismer, még azt is, aki nem ismeri őt.
Önjellemzése: Nem vagy utolérhetetlen tudású szervezőzseni, csak pillanatnyilag nincs nálad jobb. Ha ezt harminc évig mondják rólad, meg lehetsz elégedve magaddal.
Bizony meg!
(Baumholzer Tamás: Statiszták, filmek, forgatások. Hungarovox Kiadó, Budapest, 1998)
Ősmagyar
Miért nevezted Johnnynak a gyerekedet? Minden Tomot, Dicket, Harryt Johnnynak hívnak! Igen, ezt a bölcsességet is Mr. Goldwyn öntötte az emberiségre.
Nem tudom, miért pont ez jutott eszembe, amikor egy fiatal, jó szándékú szerző munkájáról kívánok szólni. Szegedi Csanádnak hívják, és több mint 8000 magyar eredetű keresztnevet adott közre egy kötetben. A magyar nevekkel nincs is nekem semmi bajom, sőt kifejezetten kedvelem őket. Csak az A, Á betűvel kezdődő férfineveket veszem sorra most az egyszerűség kedvéért. Az Aba, Ajtony, Álmos, Ajándok, Apród, Árpád stb. nevekkel jól elboldogulok, a türk származású neveket kifejezetten szeretem. Még az ujgurokat is.
De azt már nem értem, mitől magyar név az Absolon, az Ádám, az Agenor, az Ágoston, az Albert, az Alfonz, az Amádé, az Ambrus, az Anasztáz, az Armand, az Artur, az Arzén? Ha mindenki magyar volt – a görögök, kelták, latinok, zsidók, frankok stb. –, akkor persze ez nem gond. További és igazán nagy bajom a könyvvel, hogy nem magyarázza a neveket. Pontosabban ha magyaráz, akkor azt a Ladó-féle utónévkönyv alapján teszi. Azt, hogy helységneveket, mint Murony, Munkács, Temes, Badacsony, Gyürüfü stb. keresztnévként kezel, még nem baj – a kereszt- és helységnevek valóban átjárnak egymásba. Az az érzésem, szerzőnk Lahertiolainen Dzsongobalszurjan nevével is könnyedén megbirkózna, kivéve talán a finnes első tagot. A finnek valóban nem vérrokonaink, de nyelvünkben van rokonság.
Minden magyar névnek küldetése van, írja Nyers Csaba hagyományőrző az előszóban. A név tényleg minden. Ha a rózsát másképp hívnánk, ugyanúgy illatozna, de nem kérhetne érte télen annyit a sarkon túli (különben virágpor-allergiás) virágárusnő télen. Át kéne dolgozni ezt a munkát.
(Magyar Csanád: Magyar eredetű keresztnevek teljes tára. Budapest, 2002)

A hunokról már mindent…
A múltkorában néztem egy amerikai mozicsodát, ahol Aetius (ők csak Aicusznak hívták) ül fehér lovon, és ő tanítja meg a derékig érő sérójú, zöld szemű Attilát, hogyan kell menekülést színlelni, majd visszatámadni. Hm. Örömmel vettem kézbe ezután Sima Qian (ejtsd Szimá Tycsián) kínai történetíró munkáját a hunokról. Ha valaki, hát a kínaiak ismerték őket. A munka Krisztus előtt 2550-től ’90-ig tárgyalja meglehetős szenvtelenséggel a hunok és kínaiak békés és háborús egymás mellett élésének körülményeit. Monoton történet: hol a hunok csaptak le a kínaiakra, hol a kínaiak a hunokra. Aztán jött az engesztelő ajándék (tényleg királyi) egy feleségnek küldött hercegnővel megédesítve. Még a békebeli kishatárforgalmi kereskedelemnek is a másik erőforrásainak kimerítése volt a célja. Aztán kezdődött az egész elölről. Külön öröm, hogy a könyvet kínairól angolra hán (kínai) zeneszerző barátom, Josu (Du Yaxiong) fordította, és adta feleségének, Horváth Izabellának magyar fordításra. Ne feledjétek, testvérek: a kínaiban a hun és a magyar első írásjegye ugyanaz.
(Sima Qian: A hunok legkorábbi története. Magyar Ház, Budapest, 2002)