Pest-budai életképek a reformkorból

A XIX. század harmincas éveiben rohamos fejlődésnek indult Pest-Buda írói új műfajjal lepték meg gyarapodó olvasótáborukat. Életképnek nevezték el azokat a becses munkákat, amelyek a riport és a nemes szépirodalom határmezsgyéjén egyensúlyoztak. Az eleven városi életet és annak bizarr figuráit bemutató új műfaj megalapító mesterei szépírók, zsurnaliszták is: Garay János, Nagy Ignác és Frankenburg Adolf.
Az életkép nem jól jellemzett személyiségeket, egyedi figurákat mutat be, hanem embertípusokat. Kalandorokat, uzsorásokat és törtetőket. A rettegett háziurat, a kiszolgáltatott kisinast, a vándorszínészt meg az újságírósegédet. A pökhendi „uracsot” és a „félmagyar” csellengőt, aki Pestre jön, reménységei metropoliszába, hogy szerencsét próbáljon. Zselléreket meg varróleányokat, iszákosokat, koldusokat, nyárspolgárokat és „nemzeti naplopókat”, a henyélés meg a sültgalamb-várás utolérhetetlen művészeit. Fürge tollal és mindennapi tapasztalattal odavetett karakterrajzok, színes esetek sorjáznak az életképek lapjain, nem a nemes fametszetekhez vagy rézkarcokhoz, inkább a bohókás karikatúrákhoz hasonlatosak.
„…alig sepré el az utcai seprő – e megtestesült nappali szellő – a porfelleget, legott előjőnek a várasi pitymallat pacsirtái, a tejes leányok… A házmesterek egymás után kinyitogatják kapuikat, bosszankodva, hogy oly hamar megvirradt. Most már zörömbölve és csikorogva döcögnek elő a zöldség-, hentes-, lisztes- s több efféle kocsik s egy fél óra alatt minden piacok rakvák eleséggel, s mint búcsújárásra, toldul a sok fehérnép eleségvásárlásra…” – ecseteli a pesti hajnalt, annak ködökből előbukkanó figuráit a kitűnő Garay János, akit az utókor főként Háry János alakjának megálmodójaként tart számon. És jönnek sorra a jellegzetes városlakók, a bérkocsisok meg a fuvarosok, a Duna-víz-hordó, a tintaárus, a gyutacsos zsidó meg a drótos tót. „A pestiek Budára, a budaiak Pestre tódulnak sétálva, butyorokat vive, gyalog, targoncákkal, kocsikkal, hintókkal, társzekerekkel.” És nem akar véget érni ez a kissé bábjátékra emlékeztető nyüzsgés. A lacikonyhák előtt gyülekeznek „a betyárok és bitangok”, odébb varrónők és divatárusok, diákok, mesterlegények, „nőtelen orvosok”, napszámosok, targoncások, puttonyos asszonyok, mágnások és mindenféle csodabogarak keverednek el a tarka örvényben. Míg aztán este „még egyszer fellobban az élet az utcán, mint az elalunni készülő lámpavilág, midőn a játékszíni előadásoknak vége van. De ez a végső tolongás, ezután csak az éjjeli pillék s kóbor denevérek csaponganak az utcákon, itt-ott egy boltőrrel vagy lámpás gyerekkel vegyítve, ki a denevéreknek haza világít…”
Az életkép, amelyet Gaál Józseftől Szigligeti Edéig, Pákh Alberttől Vas Gerebenig oly sok hazai tollforgató gyakorolt, csak rövid ideig virágzott és volt a magyar divatlapok vezető műfaja. Ahogy Lukácsy Sándor, a közelmúltban elhunyt irodalomtörténész írja: „A forradalom leverése után egyszerre elveszíti jelentőségét, jóllehet divata még eltart vagy egy évtizedig. Az ötvenes években még írnak életképeket, de a műfaj már halott, mert kiszállt belőle éltetője, a közéleti levegő. Minek szatírát írni ott, ahol csak sebek vannak, s az irodalomban többet nyom a cenzor szava, mint a szerkesztőé?”
Ez a színes, hangulatos, ám rövid életű műfaj mégsem tűnt el nyomtalanul és egészen. Emléknyomai, jellegzetes és összetéveszthetetlen figurái még sokáig fel-feltűnnek Jósika és Jókai, majd Ambrus Zoltán, a két Cholnoky-fivér, főként pedig Krúdy Gyula regényeiben.