Tisztázatlan számlák

Mind a mai napig hivatkozási alapot, etalont, valamiféle követendő utat jelöl a „Nyugat”, a nyugati demokrácia Magyarország, a magyar nemzet számára. Ez sok tekintetben helytálló, ám néhány kérdőjel mindenképpen fellelhető.
Így van ez a történelmi emlékezetben kutatva is, melyet most egyetlen példán keresztül szeretnék érzékeltetni. Nevezetesen azon, milyen pénzügyi terhet jelentett az úgynevezett „nyugati jóvátétel” a legyőzött Magyarországnak a második világháború után. Ezek a számlák még ma sincsenek mindenre kiterjedően rendezve, ráadásul ezen iratanyagok közül jó néhány az itthoni és külföldi levéltárakban még alig kutatható.
A második világháború után Magyarországnak kárpótlást kellett fizetnie főként áruban (de emberi munkaerőben, szellemi termékben és pénzben is) három államnak: a Szovjetuniónak, Jugoszláviának és Csehszlovákiának összesen 300 millió dollár értékben. A jóvátételi tárgyalásokon az angolszász nagyhatalmak ezt a summát nagyon magasnak tartották (figyelembe véve a lerombolt magyar gazdaság teljesítőképességét), s ebbeli véleményüknek a jegyzőkönyvek tanúsága szerint többször is hangot adtak. Saját érdekeik érvényesítésénél azonban nem voltak ilyen belátóak és humánusak a vesztes Magyarországgal szemben.
Még a történészek számára is sokszor másodlagosak, legtöbbször elsikkadnak az úgynevezett egyesült nemzeteknek, illetve polgáraiknak fizetett kárpótlások, jóvátételi összegek. Az 1945. január 20-án aláírt magyar fegyverszüneti szerződés 13. pontja rögzítette, hogy Magyarországnak meg kell térítenie azokat a károkat és veszteségeket, melyeket „a háború más szövetséges államoknak és azok polgárainak okozott”. Ezt a kitételt az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés 26. cikkelye azután megerősítette.
A világháborúnak 21 győztes állama volt, s így a jóvátétel lehetőségével számos ország s – mivel a szerződés engedte – azok polgárai is éltek. Így kárigény futott be például az Egyesült Államokból, Nagy-Britanniából, Belgiumból, Dániából, Franciaországból, Norvégiából, de még Chiléből, Mexikóból, San Salvadorból és Uruguayból is. Főleg épületek, gyári berendezések, üzemek, földterületek után jelentettek be ilyen jogcím alatt jóvátételi igényt. Az e célra létrehozott jóvátételi hivatalon belül külön főosztály foglalkozott ezekkel az ügyekkel.
1948 márciusában pedig Káldor Illés, a kinevezett főosztályvezető két-háromezerre taksálta az e jogcímen beérkezett követelések számát. A legtöbb kárpótlási igény az Egyesült Államokból és Nagy-Britanniából érkezett. Az USA-nak akkori becsült érték szerint 60 millió dollár kártalanítási igénye volt. Az Egyesült Államok ugyanakkor egy igen nemes cselekedetet is végrehajtott Magyarország javára. 1946. augusztus 6-án, az új fizetőeszköz, a forint augusztus elsejei bevezetése után alig néhány nappal ugyanis begördült Budapestre az úgynevezett „aranyvonat” (majd nem sokkal később az „ezüstvonat” is), amely a Magyar Nemzeti Bank nemesfémkészletének egy jelentős részét visszahozta Magyarországra Németország amerikai megszállási zónájából. Az arany, az ezüst magyar volt, de mégis meg kell köszönnünk az akkori amerikai vezetésnek, hogy legalább egy részét visszaadták ezen értékeknek, és nem rekvirálták el. (Noha megtehették volna [!] más nagyhatalomhoz hasonlóan.) Miért? 1944 decemberében a nyilas adminisztráció ugyanis elrendelte a Magyar Nemzeti Bank teljes valuta-, bankjegy- és értékpapírkészletének, váltóinak Németországba szállítását a közeledő Vörös Hadsereg elől. Ezenkívül rendelkeztek a Budapesti Árvaszék 21 láda aranykincsének, a Nemzeti Múzeum 60 láda régészeti érték- és könyvgyűjteményének, valamint a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank 24 kilogramm arany- és egész valutakészletének elszállításáról. Ezenkívül evakuálták a Magyar Tudományos Akadémia hat láda „aranykincsét” is. Számos más érték Németországba szállításáról intézkedtek (gyárak, üzemek gépi berendezéseinek stb. leszereléséről és elszállításáról). Ezek tekintélyes része soha nem jutott vissza Magyarországra.
Ezzel ellentétben hosszas tárgyalásokat követően az amerikai kormányzat a Nemzeti Bank körülbelül 34 tonna aranyából visszaadott – a legtöbb forrás szerint – 32 tonnát, amely mintegy 40 millió dollárnak, Rákosi emlékiratai szerint 370 millió aranyforintnak felelt meg. A „kezelési költség” persze így is legkevesebb két tonna arany volt. (Nem beszélve arról, hogy az akkori rossz nyelvek s a mai történetkutatás szerint az amerikai katonák igencsak megdézsmálták a hazaszállított magyar értékeket.)
Az Egyesült Államok kormánya ettől függetlenül igényt támasztott jóvátételre az államát, illetve polgárait ért károkért Magyarországgal szemben. Ez főként négy dologból állt: 1. a háború előtti tartozásokból, 2. azokból a követelésekből, amelyeket az 1945 utáni magyar rendelkezések okoztak a külföldi tulajdonosoknak (földosztás, államosítások, ki nem fizetett osztalékok, nem megengedett név- és licenchasználat stb.), 3. a háború okozta károkból, vagyis a szűkebb értelemben vett jóvátételből, 4. azokból a jogtalanul átadott javakból, amelyeket a nem elég erős és határozott kormány engedett át a Szovjetuniónak. (A negyedik pont magyarázatra szorul. A második világháború előtti német tulajdonokat, értékeket, érdekeltségeket, részvényeket, gyárakat, üzemeket, földtulajdonokat stb. – az 1945. augusztusi potsdami határozat értelmében – át kellett adni a Szovjetuniónak. Sokszor ezen javak tulajdonjoga azonban erősen vitatható volt. Nem volt bizonyítva, hogy német. Ennek ellenére a Szovjetunió elvette, magáénak tekintette, viszont a kártalanítást a tényleges tulajdonosnak, Magyarországnak kellett fizetnie.) Így az USA kormánya megalapozottan kért kárpótlást például az Odol-, a Medichemia- vagy a Tungsram-részvényekért. A jelenlegi kutatások szerint az USA-nak az eredetileg kért összeg több mint harmadát fizettük ki kárpótlásként.
Nagy-Britanniával, ha lehet, még több nézeteltérése volt – pénzügyi tekintetben – Magyarországnak, mint az Egyesült Államokkal. Nagy-Britanniával a pénzügyi követelésekről a tárgyalások rendkívüli módon elhúzódtak, s a magyar–brit egyezmény aláírására csak 1956 nyarán került sor. A britek – a londoni Public Record Office-ban található angol nyelvű iratok, jelentések szerint – sokáig az őket ért károkat 80 millió fontban határozták meg. Ez több mindenből állt össze: az első világháború előtti magyar tartozásokból, a trianoni békekötés utáni kölcsönök elmaradt törlesztéséből, az 1945 utáni földreformból, illetve az államosításokból (ez volt a legnagyobb tétel, 27 millió font), illetve a szűkebb értelemben vett jóvátételből (a 26. cikkely alapján), amelyet 24 millió fontra becsültek, emellett voltak „egyéb tételek” (lekötött részvények kamatai, különböző kötvények után járó pénz, osztalék, magyar kereskedelmi deficit stb.) is. Végül az angol fél az 1956-ban aláírt szerződésben 4 millió 50 ezer fontot igényelt mindenért cserébe a magyar kormánytól (némi kamattal). Ezt a kötelezettséget Magyarország vállalta. S még abban az évben elkezdett fizetni.