Vellai Tivadart átvilágítják

Már az elvtársi időkben is átlagpolgárnak számított Vellai Tivadar, bensőjét egyáltalán nem érintette meg a nagypolitika. A külvilág persze hatott rá, átélte és megszenvedte a különféle be- és kigyűrűzéseket, igaz, a kor szokásainak is készségesen behódolt. A munkahelyén magától értetődően bólogatott, amikor a béketábor erejéről, a Coca-Cola embert pusztító hatásáról, majd a békés egymás mellett élésről, az emberarcú szocializmusról (a példák esetlegesen kiragadottak) volt szó. Véleménye mindenről volt, ám vagy megtartotta magának, vagy csupán családi körben fejtette ki, főleg egy-egy jó pohár bor elszürcsölése után. Legyen elegendő annyi, hogy a frizsiderszocializmusból ő egyértelműen a frizsiderre szavazott. Nem sok vizet zavart, aminek volt is eredménye. Szépen haladt előre a hivatalban, elöljárói pontosan tudták, rá mindig számíthatnak, nem vágja a hátukba a kést, még az is kérdéses volt, van-e bicskája egyáltalán.
A kontraszelekció megtette hatását: a kilencvenes évek (múlt század) közepe osztálya élén találta. Kinevezése s vele a hatalom egy szemernyit sem változtatott rajta, ugyanolyan lojálisan tette a dolgát, mint korábban. A szabadabb világ szele azért őt is megérintette. Megengedett magának egy-egy elnéző mosolyt, amikor a kollégái nagy hangon ecsetelték, milyen sokat tettek ők a múltban a rendszer ellen. Néha úgy érezte, több egykori ellenálló veszi körül, mint ha a partizánszövetség évi rendes közgyűlésén lenne.
Családja körében időzve megeresztett egy-egy rövidebb okfejtést is arról, milyen furcsa a világ.
– Tudjátok – emelte föl a mutatóujját, hogy jobban figyeljenek rá –, én is mondhatnám, hogy megtettem a magamét a rendszerváltásért. Beszélhetnék arról, hogy hatodikban oroszból azért volt kettesem, mert így tiltakoztam a szovjet csapatok jelenléte ellen, és azzal is eldicsekedhetnék, hogy már ifjan részt vettem a földalatti mozgalomban. De minek? Oroszból azért volt kettesem, mert nem tanultam, az egyetemre pedig muszáj volt földalattival járnom, mert az egyes busz rendre dugóba került.
Jókat nevetett a saját viccén, a felesége és a gyerekek pedig szeretetteljes mosollyal nézték, ahogyan az egy jó családban elvárható, amikor az apa ezredszer fog bele ugyanabba a történetbe.
Aztán egyszer csak megfagyott a levegő Vellai Tivadar körül. Miután átvette az értesítést arról, hogy pozíciójának köszönhetően át kell esnie az átvilágítási procedúrán, a kollégái megdöbbenve tapasztalták, hogy nem a régi. Hangoskodásra, indokolatlan indulatokra most sem vetemedett, ám amikor szóba került a múlt vizsgálata, ideges rángás futott végig az arcán, zavartan simogatni kezdte zakója keskeny (nem divatos!) reverjét, és ha csak tehette, másra terelte a szót. Átváltozása igencsak föltűnő volt, el is kezdődött a pusmogás a háta mögött.
– Biztosan van valami oka, hogy ideges, titkolhat valamit – erősítette meg a feltételezéseket a titkárnője, aminek az lett a következménye, hogy mindenki vadul gondolkodni kezdett, hátha eszébe jut valamiféle bizonyíték Vellai ellen. A felületesebbje elintézte a dolgot egy-két közhellyel az alamuszi macskáról, amelyik nagyot ugrik, meg a partot mosó langyos (sic!) vízről, azok azonban, akik már látták magukat Vellai posztján, a fantáziájukat is megmozgatták. Úgy emlékeztek, hogy a szelíd tekintet csak arra szolgált, hogy az agy alaposabban memorizálja a büfében, folyosón hallottakat, a sztoikus nyugalom pedig azzal magyarázható, hogy nem kenyérre kellett neki a hivatali fizetés; nyilván szép apanázst kapott a szolgálataiért.
A helyzet még rosszabb lett, amikor az érintettek átvették az átvilágításról szóló határozatot. Vellai zsebre gyűrte a borítékot, berohant a szobájába, és a munkaidő lejártakor sem adott életjelt magáról. Az osztályon teljes volt a zűrzavar. Aki igazolva látta a gyanúját főnöke kétes múltjáról, önelégült mosollyal ült az íróasztala mögött, s arról ábrándozott, mihez kezd majd, ha az övé lesz a főnöki különszoba. A felületesebbje a telefonkagylón csüngött, s akinek csak tehette, elmondta, hogy na ugye, ő megmondta, őt nem lehet becsapni.
Késő este volt már, amikor a kíváncsiságuk legyőzte őket. Rövid tanakodás után rávették a titkárnőt, menjen be, és tudja meg, mi történt.
Az asszony bekopogott, majd az igenlő válasz után belépett. Főnöke meggyötört arccal ült az íróasztalánál, látszott rajta, nagy gondban van.
– Mi tetszik, Manyika? – kérdezte halkan.
– Hát csak az, hogy… Elképzelni sem tudjuk, mi lehet a főnök úrral.
Vellai csak legyintett.
– A boríték? – biccentett a másik az asztalon heverő dokumentum felé.
– Az, Manyikám, az.
– Rossz hír?
– A lehető legrosszabb, Manyikám, a legrosszabb.
– Mégis mi áll benne, megtudhatnám?
– Persze, egyszer túl kell esnünk ezen. Az áll itt – vette a kezébe a határozatot –, ami mindig, amikor eddig átvilágítottak.
– Szóval…? – hajolt előre a titkárnő.
– Itt a világvége! Már megint azt írják – el sem hiszi, mennyire unom! –, hogy mindenképpen le kell szoknom a dohányzásról.