Vörös remények Németországban

Köln. Ha a gazdasági fejlődés adatait tükörként tartanánk a Schröder-kormány elé, akkor a szeptember 22-i szövetségi választásokon a szociáldemokrata–Zöldek-koalíció kénytelen lenne búcsút venni a hatalomtól. A szikár számok azonban mintha nem igazán befolyásolnák a polgárokat, a közvélemény-kutató intézetek szerint ugyanis egyre csökken az SPD hátránya a mindeddig biztosan vezető kereszténydemokratákkal szemben. A Zöldek és az FDP versengése is szoros befutót jelez, így könnyen bekövetkezhet, hogy döntetlen eredmény születik.
A fej fej melletti küzdelem árnyékában fokozódnak a szocialisták reményei, az NDK egységpártjának utódszervezete játszhatja ugyanis a mérleg nyelvét – ha nem is közvetlen koalíciós partnerként, de a parlamenti többség megteremtésének frontján. Gerhard Schröder kijelentette ugyan, hogy a PDS támogatásával nem hajlandó új kabinetet alapítani, feltűnő viszont az a tartózkodó hangnem, amellyel választási rendezvényeiken a szociáldemokraták a szocialistákat kezelik. A kancellár mereven elutasító magatartását ugyanis az SPD-n belül nem mindenki osztja. A helyzet emlékeztet a berlini szenátus megválasztásának előzményeire. Akkor Schröder szintén visszautasította a PDS-szel kötendő szövetséget, amely azonban mégis létrejött. Mecklenburg-Elő-Pomerániában és Szászország-Anhaltban is hasonlóan alakult a helyzet: az SPD kezdetben elutasító álláspontra helyezkedett, majd összefogott a szocialistákkal.
Az SPD pillanatnyi kampányhangvétele egyenesen felbátorítja a szocialistákat. Petra Pau, a PDS elnökhelyettese úgy vélte, az SPD-nek kizárólag a szocialisták támogatásával lesz esélye arra, hogy újabb kormányfelelősséghez jusson. A PDS készen áll a piros–zöld kabinet mandátumának meghosszabbítására, ha másként nem, a parlamenti többség biztosításával. Egy feltétele azonban van. „Német katonák bevetésével az Irak elleni háborúban a PDS-re senki sem számíthat!” – hangoztatta Gabi Zimmer elnök asszony.
A két politikai tábor, az SPD–Zöldek, valamint a CDU–CSU–FDP közötti erőviszonyok kiegyenlítődése valóban magában rejti a szerencsétlen patthelyzet kialakulásának lehetőségét. Mivel a tv-párbaj első menete során mind a kancellár, mind kihívója, Edmund Stoiber határozottan közölte, hogy nem kívánja a „nagykoalíció” létrejöttét, marad tehát a kisebb pártokkal kötendő szövetség lehetősége. Ha a Zöldek és a liberálisok között is csak szerény különbség alakul ki, amely nem vezet megfelelő többség kialakításához, akkor valóban elérkezhet a PDS ideje. Már ha a PDS egyáltalán bekerül a parlamentbe: pillanatnyilag ugyanis éppen átlépi az ötszázalékos határt, vagy az alatt marad. Rájuk tehát éppúgy érvényes a bizonytalanság, mint minden más német pártra.