Az inga vörösbe lendült

Az önkormányzati választásokon – sajnos – újra bebizonyosodott, hogy a magyar társadalom még gyenge. Még mindig nem tudta kiheverni saját, kényszeresen kommunista múltját. Még mindig tömegesen hisz olyan embereknek, akik, ha egykor alkalmilag jót is tettek vele, azt régen is a saját érdek követésének nem szándékolt következményeként tették. Vagyis az egész szocializmusnak nevezett vircsaftot nem a nép érdekei mozgatták. A magyar társadalom mintegy 15-20 százalékos közvetlen haszonélvezőjén kívül (amely egyébként igen nagy arányban koncentrálódik Budapesten) tehát van egy, a mai helyzetét szívósan nem értő tömeg, amely mindenkit elutasít, s azokon csüng, akik zsákutcás sorsát okozták. A magyar XXI. századi történelem ezért súlyos koloncokkal indul, ezen az EU-belépés – különösen kezdetben – csak súlyosbítani fog.
A reálszocializmus tudati kolonca, úgy látszik, sokaknak egyszerűen levethetetlen, mivel igénytelenség, alulinformáltság, restség is alapozza, s így olyan szokásszerűséget jelent – erős közösségi közönnyel dúsítva –, ahol eltűnik a politikum érdekfelismerésből fakadó érdekvédelmi vonása. Szinte önkéntes jobbágyság ez. Egy jóravaló és jámbor nép kizsákmányolásának nagyon egyszerű lehetőségét láthatjuk itt. A történelmi okokból, mivelhogy szinte a XX. század közepéig zömmel önellátó, vagyis piactalan, nem üzletes közösségekben élt népünk jó része, eleve apolitikus volt, míg a kommunizmus úgy depolitizálta, hogy – paradox módon – egy mindenre kiterjedő kényszeres politizáltságot kényszerített rá. S ezen túl még meg is félemlítette a többséget, túlélési alkalmazkodóvá nyomorítva a bátrabbakat.
2002-ben, amikor két választásnál is nem csupán az elvek és érvek, hanem az óriási tőkét koncentráló neoliberális globalizmus is beszállt a magyar politikába, kiderült, hogy a lassan magára találó magyar társadalomnak még időre lett volna szüksége ahhoz, hogy rádöbbenjen: határozott ön(érdek)védelem nélkül teljesen kiszolgáltatottá válik. A volt kommunista helytartók és haszonélvezők minden rendű és rangú csicskásai még elég erősek voltak ahhoz, hogy a rendkívül nehéz sorsú, zsákutcás és csodaváró magyar szegénységet hatékonyan félrevezessék. Minimális arányú áprilisi győzelmük viszont elegendő volt ahhoz, hogy beindítsa a félelmi reflexeket, illetve elbizonytalanítson éppen „felébredő” embereket.
Különösen látszik ezen rettenetes múltbéli fegyver hatása a mindig sokkal kiszolgáltatottabb vidéken, ahol a mai nyomorúságokban a hatalom ellenszenvét józan ember nem provokálja. Elég csak arra gondolni, hogy a mai „európai” kormánypártok emberei nyíltan kampányolnak – az imamalomként ismételgetett ellentétes értelmű bizonykodásokkal szemben! – azzal: a kormány „hátszele” a vörösöket fogja repíteni, míg a „rekaciósok”, mint régen, magukra vessenek. A sokszor megtiport és megalázott, vagy csupán csak a mások kárán tanult magyarok kevésből is értenek. Ők most is azt látták, hogy az elvtársakkal szemben nincs védelem. S előbújnak a szokásos egyénileg üzletelők, a mindig a győztes mellé állók. S az inga vörösbe lendül (ahogyan persze narancsba lengett át a vörösből – a megyék szintjén – 1998-ban is).
Etikai szempontból nézve – s mint folyamatot illúziótlanul elemezve – persze a két „metamorfózis” között nincs, nem lehet különbség. De azért az egyik a felszabadulás, míg a mostani átszíneződés újra a szolgaság felé mutat. Diktatúrás egyedek hatalma sem ideológiailag, sem pénzügyi alapon nem kívánatos – sem ma, sem holnap.
Sajnos, a globalista tőkének ma van egy olyan eszköze a médiavilágban, amit az átlagos (s főleg az az alatti) intelligenciájú tömeggé züllesztett társadalomban szinte nem lehet ellensúlyozni: a mediatizált tömegember kisgyermekként ismételgeti a megevett „médiavezényleti” tartalmakat, s a kutya sem hűségesebb gazdájához, mint egy médiarab a sztárjaihoz (nálunk több mint négy órát tévéznek átlagosan az emberek). A nagy pénzeket és pénzekért kiszolgáló üzletes média létközege a destruktív álszabadság és álfüggetlenség, amelyek által az egyén akár a saját érdeke ellen is fordítható. A XX. század eleje óta tipikus jelenség a milliomosok „demokratikus” orrkarikájára fűzött kisemberek tömege, akik gondoskodó patriarchalizmust tételeznek fel a közvetlen hangú, nekik, az ő alacsony szintjükön hízelgő médiavilágról s gazdáiról. Elvégre a „sztárok” azt sugallják, hogy ők a kisemberekért, és nem a saját gázsijukért vannak.
A magyar kisemberek tömege már régen nem a saját közegének tisztes szegénységi formáiban, önálló józansággal gondolkodik. A reálszocialista félelem és kisstílű haszonlesés lezüllesztette ezt a közeget – főleg az erkölcsi érzékenység tűnt el, ami a „népnél” egykor a legrokonszenvesebb vonás volt, s egyben az „igazsághoz” kapcsolta ügyét. A mai szocialista szavazó kisemberek zöme – ha nem kisstílű haszonélvező – egyszerű félrevezetett, képtelen a saját érdekének a felismerésére is. Pedig látnia kellene – most éppen Székesfehérváron – azt, hogy százmilliomosokká vedlett politikai idoljaik gazdasági rendszerében a neoliberális globalizmusban neki, mint szimpla költségtényezőnek, nem osztanak (biztonságot, tisztességes, nyugati színvonalú bért).
S ők mégis nagyon szeretik a bankárrá, gyárossá, holdingtulajdonossá, befektetővé és tőzsdei spekulánsokká vedlett kommunista vezéreket. Az előbb említetteknek a régen a párt vezérelte hatalmi központokhoz kapcsolódóan foglalkoztatott csicskáshadán nem kell csodálkozni, de a valódi ipari munkásság értelmi lezüllése tragikus. Ugyanúgy, ahogyan katasztrofális a falusi, gazdatársadalom által meghatározott paraszti világ kiszolgáltatott, elesett állapota, amely az EU-val – sajnos – végletessé fokozódhat. (S itt – ismét csak sajnálatosan – csaknem egyetemes a magyar politikai elit felelőssége.)
2002 két magyar választásán tehát sikeresnek bizonyult a múltból még ki nem gyógyult magyar társadalom ellen indított, koncentrált tőkéjű politikai és médiatámadás. A még mindig sok csodaváró szegény embert magába foglaló magyar társadalom a „harmadik fordulóban” (önkormányzati választás) már megroppant, az újra hatalomra került kommunistákkal szemben immár ismét sokan választották az egyéni túlélés kiváró, nem feltűnő létformáját. Sokakat tehát már rövid idő alatt sikeresen pacifikáltak. Pedig a teljesen üres „jóléti rendszerváltás” szlogen az elsöprő többségnek biztosan nem hoz semmit. Pár hónap múlva ezt a sokaság már majd a bőrén érzi. Elég, ha a nemrég feleslegessé nyilvánított falusi százezrekre gondolunk. De a városi „proletároknak” sem jut semmi az elmúlt négy év szabadon gyűlölhetőségén kívül. Reméljük, a neokommunizmus rövid újraszámlálást kapott, ahogyan azt is, hogy a neoliberalizmus végső, egyetemes kipukkadása is már csak rövid idő kérdése.