„Bábokkal játszó mechanikus bohócok”

Paprika Jancsi, Vitéz László és megannyi bábfigura. Ki is feltételezné, hogy ezek a bohókás, tréfás figurák több mint százötven évesek. Mai bábjátszásunk gyökerei a betlehemi jelenetek előadásaiból alakultak ki. Az első vásári bábjátékos Hilverding József volt, aki 1768-tól országszerte, Nagyszebentől Pest-Budáig szerepeltette mókás figuráit. Pest-Budán a Király utcai úgynevezett „fekete Vigadóban”, a Kis-Körúton és a budai Szalag utcában lépett fel rendszeresen.

A pest-budai bábjátszás a betlehemi jelenetek előadásaiból alakult ki. A betlehemezés kezdetét Kardos Tibor színháztörténész az 1450-es évekre teszi. A misztériumjátéknak több variációja is volt: valamennyi esetben a jászol volt a játék központi eleme, de az előadásban részt vehettek mozdulatlan bábok, a látottakat magyarázó interpretátorok, élő szereplők, valamint mozgó és „beszélő” bábok egyaránt.
A mozgó bábok a XVIII. században jelentek meg a betlehemi játékokban. Az előadók házról házra jártak, és nyitott oldalú jászolt helyeztek el az asztalokon. A bábokat a betlehemdoboz elején levő vájatban tolták ide-oda, majd nyelük segítségével jobbra és balra mozgatva „életet leheltek” beléjük. A 8-12 cm nagyságú bábok öltözetét a népi fantázia teremtette meg, így a figurák területenként, tájegységenként más és más ruházatot viseltek.
A két legjellemzőbb betlehemező vidék a Dunántúlon és a Felső-Tisza környékén volt. Valamennyi tájegység más hagyományra támaszkodott, így betlehemezésük is eltért egymástól. A legalapvetőbb különbség előadásmódjukban volt: a Dunántúlon a bábok némán táncoltak, a Felső-Tisza vidékén viszont megszólaltak.
A több száz éves betlehemező hagyományt a XVIII. században a vásári bábozás egészítette ki.
Az első vásári bábjátékos Hilverding József volt, aki 1768-tól országszerte, Nagyszebentől Pest-Budáig szerepeltette figuráit. A Király utcai úgynevezett „fekete Vigadóban”, a Kis-Körúton és a budai Szalag utcában is fellépett.
A korszak kétségkívül legnevesebb társulatigazgatója Balog István volt, aki 1810 és 1830 között bábjátszással enyhítette egyre súlyosbodó megélhetési gondjait. Emberek helyett bábokat léptetett színpadra, ha nem akadt színész, aki szerződött volna társulatához. Balog nem sokra becsülte bábjait és a bábosmesterséget sem, feljegyzései szerint „bábokkal játszó mechanikus bohóckodásnak” tartotta az előadásokat, melyekre mindig annyian jártak, hogy be sem fértek.
Az említett „mechanikus bohóc” valószínűleg Tschugmall Keresztély József lehetett, aki az 1830-as években érkezett hazánkba. Fémvázas, mechanikus bábjaival vándorolt, melyek mozgását a Hasznos Mulatságok című lap „ügyes, virgoncz, kellemetes és mesterséges” jelzőkkel illetett.
Az 1840-es évek fordulópontot jelentettek a magyar bábjátszás történetében. Ekkor tűnt fel a színpadon egy népi figura. Paprika Jancsi a nép „lelkületét” szólaltatta meg, s hamarosan társra lelt Vitéz László személyében. A figurát a Hiencz család, a korszak legjelentősebb báboscsaládja léptette fel először. Hienczék 1909-ben kaptak állandó bódét a Városligetben.
A századforduló legnevesebb budai művésze Hienczéken kívül Raab volt, a Népligetben pedig Gassenappné és a Kemény család táncoltatta bábjait. Orbók Loránd és Bevilaqua Borsodi Béla 1910-ben alapította az első művészi bábszínházat, mely előadásait az Iparművészeti Főiskolán és Rónai Dénes fotóművész műtermében tartotta. 1937-től Lakatos Emília a fővárosi óvodákban is meghonosította a bábozást.
A II. világháború után a városligeti Vurstliban fokozatosan megszűnt a bábjátszás. Otthona 1948–49-ben a Mesebarlang Bábszínház, 1949-től pedig az Állami Bábszínház lett. 1992-től két jogilag önálló részre vált: a Budapest Bábszínház és a Kolibri Bábszínház lépett az örökébe.