Feljegyzések a béketárgyalások éveiből

A Baross és Reviczky utca találkozásánál lévő Magyar Igazság kútja avatásakor 1929-ben az ünnepi beszédet Pogány Frigyes országgyűlési képviselő mondta. Lapunkban nyár elején írtunk a Szentgyörgyi István által készített emlékműről, s ezt követően jutott a kezünkbe Pogány Frigyes leszármazottai jóvoltából a későbbi államtitkár magánemberként papírra vetett visszaemlékezése. Ebben a Klebelsberg Kunó kultuszminiszter nevével fémjelzett országos népiskola-építési programról, illetve a béketárgyalások néhány különleges mozzanatáról tudhattunk meg első kézből új információkat.

Nem szebb országos kultúrpolitikát csinálni, mint azt katedráról előadni?” Klebelsberg Kunó e szavakkal beszélte le a magántanári habilitáció megszerzéséről álmodozó Pogány Frigyest. A kultusztárca akkori államtitkára nagy hatással volt az ifjúra, és az megfogadta tanácsát, sőt idővel a legendás vallás- és közoktatásügyi miniszter jobb keze lett a népiskolai szervezési és építési programban. Pogány Frigyesnek a szervezési ügyosztály főnökeként nem csekély szerepe volt abban, hogy Klebelsberg Kunó figyelme nem pusztán a „magas kultúra ügyeinek” elrendezésében merült ki. Egy komáromi banketten elhangzott kritikus hangú beszéde ugyan megrökönyödést keltett a minisztériumi urakban, ám célját mégis elérte, mert a nagy koncepciókba szívesen belemerülő Klebelsberg figyelme ezt követően fordult igazán a népoktatás ügye felé. Pogány Frigyesnek szerencséje volt, mert a pénzügyi szükségletek fedezéséhez éppen volt kollégájához, Bud Jánoshoz kellett fordulnia, aki pénzügyminisztersége előtt szintén statisztikusként dolgozott, s már másfél évtizeddel korábban jó néhány vármegye iskolaügyének rendezésére készített tervezetet. „Ha megvan a programod, Frigyes, amíg én vagyok a pénzügyminiszter, erre a célra mindig lesz pénz!” – szögezte le.
A Pogány vezette ügyosztály a tanyasi iskolák szükségleteinek kielégítésére irányuló programot kiegészítette az iskola nélküli, illetve a kevés tanteremmel rendelkező községek oktatásügyi problémáinak megoldásával. Nagy gondot fordítva arra, hogy az akció révén – legalább a tanítók egy része – tisztességes lakáshoz jusson. Arra is figyelme volt, hogy a templommal nem rendelkező községek és más népesebb területek új iskoláiban oltárfülkék legyenek. Később a pedagógiai és egészségügyi követelményeknek meg nem felelő, szűk, sötét és dohos avagy düledező iskolaépületek helyébe új iskolákat építettek. A miniszter kifejezett kérésére pedig a Budapest környéki városokban óvodák felépítését is a programba illesztették.
Pogány Frigyesnek mint az ügyosztály főnökének Klebelsberg szabad kezet biztosított, ám a munkálatokról havonta részletesen be kellett számolnia. A fontosabb területekre kiterjedő akciókat maga Klebelsberg is élénk érdeklődéssel kísérte, sőt a kecskeméti és a szabolcsi új iskolákat Horthy Miklós kormányzó avatta fel.
Az iskolaépítési akció nagy része már Pogány Frigyes ügyosztályfőnöki távozását követően valósult meg, s mint visszaemlékezésében írja: „Ha az állam pénzügyi helyzete (A gazdasági világválság alatt – A szerk.) oly katasztrofálisan nem romlott volna, talán már 100 százalékig kielégítést nyert volna a csonka haza népiskolai szükséglete és nagymértékben az óvoda iránti szükséglete is. Elévülhetetlen érdemeket szereztek a nagy jelentőségű nemzeti, kulturális és szociális akcióban kifejtett lelkes munkásságukkal az ügyosztály tagjai, akik napsütésben és esőben, hőségben és fagyban járták az országot, felülvizsgálták az iskolákat, tárgyaltak, alkudoztak az érdekeltekkel, itthon pedig rubrikáztak, kalkuláltak, nyilvántartottak és írták a szervező rendeleteket és az építkezési aktákat”. Általános vélemény szerint ez az iskolaépítési akció alapozta meg a Bethlen-kormány akkori népszerűségét.

Pogány Frigyesnek azonban más fontos feladatok miatt, miniszteri parancsra távoznia kellett az ügyosztály éléről. Az életét öszszegző dokumentumokban izgalmas részleteket olvashatunk arról a munkájáról is, amelyet a minisztérium képviselőjeként 1919-ben a béketárgyalásokat előkészítő, majd a fegyverszüneti, 1920-ban pedig a jóvátételi bizottságban végzett.
A kommün utáni első hónapokban indult meg a korábban elmaradt nagy béke-előkészítő munka. Ennek keretében az osztály sokszor 24 órán át dolgozott azoknak a statisztikai kimutatásoknak az összeállításán, amelyekkel Pogány Frigyes két dolgot kívánt igazolni. Egyrészt azt, hogy milyen nagy összegű anyagi támogatásban részesítette a magyar állam a különböző nemzetiségeket lelkészi és tanítói fizetéskiegészítő, tandíjmegváltó és építési segélyekkel, s a nemzetiségi vidékeken létesített állami intézetek személyi és dologi költségeivel. Másrészt pedig, hogy az állami iskolák soha sem az erőszakos magyarosítás ügyét szolgálták. A magyar nyelv ismeretének terjedését mutató adatokkal bizonyította, hogy csak az ipari vidékeken, illetve a jelentős számú magyar lakossággal rendelkező nemzetiségi községekben és városokban terjedt észrevehetően a magyar nyelvhasználat. Akár volt azokban állami iskola, akár nem. A békét diktálók nagyon kevéssé méltatták figyelmükre a magyar békedelegáció köteteiben szereplő kimutatásokat és érveléseket, mint ahogy általában nem voltak kíváncsiak a magyar kormány és nemzet egyéb bizonyítékaira sem.
Pogány Frigyesnek személyre szóló megbízatása volt a meginduló tárgyalásokon. A magyar–cseh, magyar–román és magyar–szerb delegációnak volt tagja, utóbbinak egyben magyar elnöke is. Az egyházi, levél- és irattári, valamint alapítványi ügyekben a magyar érdekek megvédésére érvényesíteni kívánt álláspontnak és a kisebbségi egyezménytervezetnek is előadója lett. Heteken, hónapokon át tartott a tárgyalás például a csehekkel, de semmilyen eredményt nem hozott. A csehek letagadták például egy titkos rendeletüket, s nagyon elképedtek, amikor kiderült, hogy a magyar delegáció rendelkezik annak másolatával. Megvádolták a magyarokat a népszámlálási adatok meghamisításával, s nem érdekelte őket Pogány Frigyes egyetlen bizonyítéka sem.
Sőt a magyar küldöttség még nehéz helyzetbe is került, mert az önálló Csehszlovákia megalakulásának évfordulóját, október 29-ét 1922-ben velük is meg akarták ünnepeltetni, ám a magyarok arra a napra Prágából Berlinbe szöktek át. De emlékezetes volt a bukaresti tárgyalás is 1924-ben, amikor is a terem asztalán vastag üveg alatt a románok lakta területek térképe ékeskedett – a Tiszáig és Oroszországba benyúló határokkal. A hivatal excellenciás főnöke restelkedve ismerte be a méltatlankodó Pogány Frigyesnek, hogy a térkép a békeszerződéshez készült.
A magyar–jugoszláv tárgyalások különös eseménye volt, hogy mivel a horvátok tudták: a történelmi dokumentumokat Zágráb úgysem kapná meg Belgrádtól, biztosabb és hozzáférhetőbb helyen tudnák azokat Budapesten. Ezért titokban a háttérből a magyar álláspontot támogatták a jugoszlávval szemben. A szerbek viszont a kisantantbeli megállapodás ellenére elfogadták és ratifikálták az irattári egyezményt, ami ennek köszönhetően hamarosan a román, s végül a cseh kormányengedélyezéseken is keresztülment.