Levelek Pestről és Budáról

Ruttkay Andrea Dóra (Budapest, a Dreher Sörgyárak Rt. kommunikációs vezetője): Meglepődve olvastuk a Magyar Nemzet Pest-Buda mellékletében a még szeptemberben megjelent, Gazsó Rita tollából származó A kőbányai Dreher Sörgyár – Ilyen volt, ilyen lett című cikket. Sajnálatos módon az oldalon megjelent fotók, amelyek ráadásul két különböző helyszínt mutatnak be – megtévesztő képet festenek le a hajdani Dreher-tulajdonról, illetve annak egy részéről. A hazai sörfőzés bölcsőjének és a Dreher család történetének vázlatos „felfestése” a sörgyár mai telephelyéről kietlen és pusztuló képet sugall. Kétségtelen tény, vannak évtizedek óta nem használt épületeink, telepeink, amely a majd 150 évnyi kőbányai sörgyártás története alatt – a számos serfőzde megalakulása, majd a későbbi egyesülések során – ránk maradtak. Ám kevés olyan vállalkozás működik ma Magyarországon, amelyik olyan komoly erőfeszítéseket tett a múlt értékeinek megőrzéséért, mint a Dreher Sörgyárak Rt. Példaként említhetem a cégünk egyik ékességének számító, 1912-ben épült főzőházat, amely világszínvonalú, számítógéppel vezérelt technológia alapján működik, miközben eredeti szépségében látható. Az 1997-ben véget ért, több milliárd forintos felújítást irányító szakembereink ugyanis olyan részletekre is figyeltek, hogy az eredeti minták alapján készüljenek a Zsolnai eozinmázas díszcsempék. Többek között ennek a felújításnak köszönhető, hogy a Dreher Sörgyárak Rt. elnyerte a Magyar Ingatlanfejlesztési Nívódíj Pályázat különdíját 1998-ban. A díjazottakról szóló tájékoztató kiemelte, hogy a Dreher Rt. környezetének parkosításával, az infrastruktúra átépítésével a jelen kor igényeinek megfelelően alakítja át gyártelepét, amely mára idegenforgalmi attrakcióvá lépett elő. 1998 óta a nagyközönség részére szervezett sörgyári túrákat indít cégünk, s a Dreher Sörutazás része a hazánkban egyedülálló Dreher Sörmúzeum is. A megjelent cikkben több hibát is találtunk, amelyeket Kozma Jánosné, a Dreher Sörmúzeum vezetője gyűjtött össze: – Az „ilyen volt” fotó a Halom utcai Dreher-tulajdonról készült csaknem 100 évvel ezelőtt, az „ilyen lett” pedig a mai Jászberényi úton. – A Dreher Sörgyár ma is üzemelő központja 1923-tól lett a központja a három nagy kőbányai sörgyárat – A Dreher–Haggenmacher–Első Magyar Részvényserfőzde Rt.-t – magában foglaló érdekközösségnek, majd 1933-tól az egyesült sörgyárnak, amikor is az utóbbi kettő, részvényadásvétel keretében beolvadt a Dreherbe. – A XIX. század közepén az alsóerjesztés nem volt ismeretlen Kőbányán, itt minden adottság megvolt hozzá: a kitűnő kőbányai víz és a télen-nyáron szinte azonos hőmérsékletű, hűvös pincék. Az itt működő első két sörgyár már alsóerjesztésű, úgynevezett ászok- vagy lagersört készített. Dreher Antal pontosan azért jött Kőbányára, mert az itteni sörfőzdék konkurenciát jelentettek számára. A lehetőséget kihasználva aztán nemcsak Magyarország, de Közép-Európa egyik legnagyobb sörgyárává fejlesztette. – A schwechati központú, négy sörgyárat magában foglaló magánvállalatot 1905-ben szervezték családi rt.-vé, s ebből a legnagyobbat – a kőbányait – 1907-ben választották le, és önálló magyar rt.-ként működtették tovább Dreher Jenő irányításával. – A Dreherek idejében nem csatolt senki semmit a magáéhoz, és nem számolta fel a másikét. (Ilyen csak az államosításkor és utána lett szokás.) Abban az időben megvásárolták a részvényeket, s ennek révén egyesüléssel, beolvadással „új gyár” jött létre. – A Király Serfőzde nem az utolsó, hanem az elsők között létesült Kőbányán még a XIX. század utolsó éveiben. Mindössze két évig működött, de soha nem tartozott a Dreher sörbirodalomhoz. A helyén létesült Kőbányai, majd Deutsch, később Export Magyar Malátagyár egészen az államosításig megőrizte önállóságát. A régi Dreher-telep ma már valóban nem mutatja régi dicsőségét, de ez sajnos már a Trianon utáni időkben elkezdődött. – Mi a Dreher sör szülőhelyének tekintjük az egész Dreher-hagyatékot, és azt a gyártelepet is, ahol 1923-tól főzte sörét Dreher Jenő, és ahol mi is főzzük a mai napig.
*
Polgár Zoltán (Vecsés): Embertársaim érdekében szeretném felhívni az illetékesek figyelmét két igen balesetveszélyes gyalogátkelőhelyre. Az egyik a Ferihegyi repülőtér B portájánál levő gyalogátkelőhely. A reggeli és a kora délutáni órákban több ezren mennek át ezen a jelzőlámpa nélküli kijelölt gyalogátkelőhelyen. Sajnos, az autók nagy sebességgel közlekednek a közeli gyorsforgalmi útnak is köszönhetően, nincs olyan év, amikor ne lenne itt súlyos vagy halálos baleset. A megoldás egy nyomógombos jelzőlámpa lenne.
A másik balesetveszélyes hely az Europark és az 50-es villamos végállomása közötti lámpás gyalogátkelőhely. Itt kétszer két sávos az út, közte egy útsziget található. A probléma az, ha az Europarktól az 50-es villamos megállója felé megyünk, mert akkor a kétsávos utak jelzőlámpája nem működik szinkronban. A túloldali lámpa már zöldet mutat, de az útszigetnél levő még pirosat, ráadásul ez kiesik az emberek látószögéből. A szemközti zöld lámpára és az onnan megiramodó emberek látványára megindulnak az Europark felől is az emberek, jóllehet nekik még piros a jelzés. Engem is kis híján elütött egy autó, de szerencsém volt, nem úgy, mint embertársamnak, akinek emlékét a jelzőlámpára akasztott koszorú hirdeti. Kérem az illetékeseket, hogy vizsgálják felül a jelzőlámpák működését!
*
Dobai Miklós (Budapest, a Horthy Miklós Társaság elnöke): A Magyar Nemzet Pest-Buda mellékletének egyik korábbi számában Gazsó Rita régi cégek, üzletek neveivel foglalkozó írásában kitért néhány egykor volt furcsa, sőt hátborzongató nevű vendéglátóhely, mint a Pokol vagy a Halálfő nevére is. Meg kell jegyezni, hogy e nevekkel nem állunk egyedül a világban. Szerény praxisomból példaként tudnám felhozni a csodás gótikus katedrálisaival és a magyar történelemből is jól ismert komor Spilberk (németül Spilberg) várával középkori hangulatot árasztó morva főváros, Brno (németesen Brünn) példáját, mely városnak a hetvenes években nem egyszer voltam vendége. Itt, nem messze a pályaudvartól, létezett egy „U dobreho kata” nevű, azaz „A jó hóhérhoz” címzett söröző, melynek meszsziről is jól látható cégére volt: az ijesztő külsejű, fején vörös csuklyát viselő, szétterpesztett lábbal álló középkori hóhér, melynek egyik kezében a kerékbetöréshez használt kellék, másik kezében a lefejezés eszköze, a pallos volt látható, melyek nem is annyira csábították, mint inkább rémisztették a betérni szándékozókat.