Soha nem késő

Ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret… Vannak rejtélyes soraink. Amelyekért soha nem kapunk majd Nobel-díjat. De nem is olvassák a fejünkre vádként; s amelyek a mieink… Vannak rejtélyes soraink, vannak rejtélyes, mély értelmű pillanataink. Amelyekről majd utóbb beszámol a hülye, elaggott történelem. Elmeséli majd egyszer ezt az elmúlott tavaszt is. Hogy miért kellett így történnie.
Drága és keserves beszámoló lesz, de soha nem késő.
Mindnyájan fizetünk majd a meséért, a tanulságért, mindnyájan, Homo Kádárikuszok és polgárok, egy hazába, egy sorsba, de más-más örömökbe, bánatokba zárva.
Soha nem késő…
Hiába szeretünk elkeseredni, nekibúsulni. Gondoljunk csak bele, figyeljünk csak a hülye, elaggott történelemre. 1994-ben, amikor először visszajöttek, kétharmados többségük volt. Minden az övék volt. Bármit megtehettek. Akkor tényleg övék volt az egész média, akkor egy megtaposott, szilánkjaira hullt, egymást gyűlölő gyönge ellenzék ült velük szemben.
És 1998-ban mégis elzavartuk őket.
Most tavasszal, egy kis „furfang” segítségével megnyerték az első fordulót 0,7 százalékkal.
Tízfős többségük van a parlamentben.
Ez a tíz fő még konszolidált viszonyok között sem nevezhető soknak.
De most nincsenek konszolidált viszonyok.
Most haragszik a polgári Magyarország.
Most büszke a polgári Magyarország, és soha többé nem hajlandó leszegett fejjel a fal mellett járni. Most nem hagyjuk lerombolni mindazt, ami az elmúlt négy esztendőben felépült a lelkünkben.
Pedig rombolni akarják.
Pedig provokálnak.
Pedig visszavarázsolták megint az ötvenes évek hangulatát. Ötvenes évek van most: áramvonalas, globalizációs, európai uniós, világmédiás, big brotherös kivitelben.
Hát vidáman, hetykén félrecsapott kalappal nevessünk a szemük közé.
Kapaszkodjunk rejtélyes sorainkba, rejtélyes pillanatainkba, és kapaszkodjunk össze.
És bátran, félelem nélkül haragudjunk.
Ügyeskedjünk: hátha megértünk valamit a rejtélyes sorokból.
Ügyeskedjünk: hátha mégiscsak fogunk végre „kint s bent egeret”. Egyszerre…
Vasárnap bent a szavazófülkékben, a helyi hatalomért, a szabadság kis köreiért, soha el nem vitatható jussunk végváraiért – az immár elpusztíthatatlan polgári Magyarországért.
S huszonharmadikán kint az utcán.
Az ezerszer megalázott ünnepért. Apáinkért, nagyapáinkért, az elmenekültekért, a bitóra küldöttekért.
Hogy soha ne mondhassák ezek, hogy zárjuk le a múltat.
Soha ne mondhassák, hogy majd ők befejezik a rendszerváltást.
„Mondd el fiaidnak!” – ideje, hogy eltanuljuk ezt a parancsot a zsidóktól. Mert nekünk azt mondják ötven esztendeje, hogy „csitt, csitt, csak ne beszéljünk róla!”
Beszéljünk róla. Kint s bent.
Dolgunk van. megőrizni önmagunkat.
Szeme közé kell nevetnünk az agg, hülye történelemnek is.
„Szent Kelet vesztett boldogsága, / Ez a gyalázatos jelen…”
Ez is a mi rejtélyes sorunk.
Gondolkodjunk ezen is, fejtsük meg, és zavarjuk el őket…