Tollhegyen

Szüreten voltam a Hegyalján, nagy élmény az ilyen. Fölmegy az ember a hegyoldalra, munkásruhát ölt, gumicsizmát húz, aztán leballag a pincébe megnézni, van-e még a tavalyi borból, mert ha igen, azt meg kell inni, legyen hová tenni az újat.
A következő fázis már kint a levegőn zajlik, a szőlőtőkék között kell járkálni fel-alá, metszőollóval, illetőleg puttonnyal, attól függően, hogyan rendelkezik a brigádvezető. Puttonyosnak lenni egyébként bizalmi állás, akárki nem alkalmas rá, merthogy meredek a hegyoldal, elég egy rosszul kivitelezett tánclépés, már zuhanunk is hanyatt, a szőlő szanaszét, plusz rajtunk röhög a teljes történelmi borvidék.
Jóval könnyebb dolga van a darálóhoz beosztott szakembernek, ő egyfolytában kapaszkodhat a darálónyélbe, ha meg elengedi, az az ő baja. Hasonló, bár látványosabb a préselő munkaköre, itt csak a fizikum a fontos, gyengébb ember föl sem éri a préskart.
Vannak ezenkívül még a szüreten seregélyek, darazsak és illuminált szomszédok is. Mindhárom egyed csapatostul fordul elő, útjukat hangzavar kíséri, mozdulataik aritmikusak, elűzésük szinte lehetetlen.
Mire vigyázzunk a szüreten? Magunkra. A túlzásba vitt szüreteléstől az ember kimerül, arca szederjes lesz, folyadékháztartása pedig felbillen. Tanácsos óránként-félóránként megpihenni a pince hűvösében, ott van ilyenkor a jó világ. (Csak keresztül ne essünk a lépcsőn szunyókáló szüretelőtársunkon.)
Tüdőnk karbantartása is fontos feladat, az évszázados népi módszer a nótázás, illetőleg az artikulátlan ujjongás – ettől jótékonyan tágulnak a lebenyek, vitálkapacitásunk gyarapszik, plusz a seregélyek is elrebbennek a környékről.
Mustot semmiképpen se fogyasszunk a szüreten, mert ha futásra kerül a sor, nem biztos, hogy elérünk a toalettig. Maradjunk az óbornál, proszit!