Tollhegyen

Emléktábla-avató ünnepséget rendeztek minap a budapesti Nádor utca 19. alatt. Néhai Krassó György emlékére avatták a táblát, rendszerváltó ember volt szegény, a történészek idővel majd a helyére teszik.
Ezenközben a fővárosi önkormányzat is tartott megemlékezést, de utóbbi – a rendezvény, talán idézőjelbe kellett volna tennem – inkább olyan dafke volt, bicskanyitogatás, mint amikor az embert kihívják a klubház mögé, most mutasd meg öcsém, öklöd mire képes…
Erről az oldalról Molnár Tamás grafikusművész nyilatkozott, a másikról két magasröptű politikai személyiség, Demszky Gábor és Mécs Imre – de ez legyen az ő problémájuk.
Krassó a magyar demokratikus ellenzék kiemelkedő személyisége volt, tisztességes és erkölcsös politikus, akinek a politizálás nem haszonszerzés volt, hanem a haza, a nemzet szolgálata.
Molnár Tamás legjobb gondolatát (ha nem is szó szerint) most ideírom: a Demszky Gábor és Mécs Imre visszaemlékezéseivel tarkított önkormányzati esemény ékesen bizonyítja, hogy a baloldal el akarja orozni a forradalmi örökséget. Hogy szakadna rájuk a Köztársaság téri pártház tetőszerkezete (utóbbit én mondtam, szó ne érje Molnár Tamást).
Jó szocialista párt! Se Krassó Györggyel, se a forradalom emlékével ne tessenek hazardírozni! Vannak szent dolgok és szent emberek. Igék és emlékek. Túlélők és emlékezők. Koszorúzhat bárhol Demszky Gábor, avathat bárhol domborművet Mécs Imre, a történelem ugyanott marad. Ahogyan Wass Albert írja: a kő marad, a kő marad!
De még mennyire, hogy marad. Emlékünkbe vésődik, szívünkig hatol.