Tollhegyen

Hiszik, nem hiszik, a salgótarjáni városvezetés (MSZP–SZDSZ) a múlt héten vörös csillagokkal teliaggatott emlékművet avatott fel egy lakótelepen. Kiss Istvánszobrász „alkotásáról” van szó, amely korábban (már a nyolcvanas évektől) állt, jóllehet, a rendszerváltás után a helyi lakosság szétszerelte elemeire.
Tegyük most túl azon magunkat, hogy a vörös csillag mint olyan, törvény által tiltott önkényuralmi jelképnek számít, akárcsak a horogkereszt – veheti-e arra bárki a bátorságot, hogy ilyesmit cselekedjék, bárhogyan hívják is?
Salgótarjánban – Kis-Moszkvában – lehet. Ott megállt az idő. A vörös csillagok odaragadtak a falakhoz (talán odafagytak, talán valaki hirtelenragasztóval odaforrasztotta őket, a részletekről nem tudni).
Nem mondtam még, hogy Salgótarjánban 1956. december nyolcadikán sortűz dördült el, melyben száznál több ártatlan ember vesztette életét, köztük asszonyok, gyermekek…
Na most Kiss István műve azért maradhatott a helyén, mivel az alkotóművész megelőzően Kossuth- és Munkácsy-díjas volt. Érdemes művész kitüntetést kapott, vagyis sokat tett a szocializmus felvirágoztatásáért. De ha tévedtem, akkor meg azért, mert jeles alkotó, aki idejekorán belelátott a távolba, kukkerral nézte az új világot (a másik kezében pedig távcsöves puska volt, hangtompítóval).
Ne butítsuk már egymást, emberek!
Salgótarján ilyen, Sopron, a hűség városa olyan. Az egyik vörös város – a másikból meg papírból kivágott vörös szíveket kapok, ötszáz-valamennyit, névvel, címmel, egy hatalmas dobozban. Hogy szeretnek. Együtt dobban a szívünk.
Sokfélék vagyunk. Mások. (A más nem én vagyok.)
A vörös csillagokra visszatérve, ez több a semminél.
Disszonáns. Vérforraló.