Puszták népe (részlet)

A puszták népét, homályos, finnyás ösztönből vagy szégyenkezésből, sokáig nem is tekintettem a magyar nemzethez tartozónak. Gyermekkoromban sehogy sem tudtam azonosítani azzal a hősies, harcias, dicső néppel, amilyennek a magyart ott a pusztai iskolában tanultam. A magyar nemzetet valami távoli, boldog népnek képzeltem, s szerettem volna közte élni; szomorú környezetemből úgy sóvárogtam utána, akár a mesék hősei után. Minden nemzetnek ragyogó eszménye van saját magáról, s én ezt az eszményt tartottam valónak, ezt hajszoltam, s egyre több eleven magyart kellett megtagadnom. Jóval később, külföldön, Németországban és Franciaországban kezdtem eszmélni; eszmélésem, nemzetfeletti elveim ellenére is, fájdalmas volt és megalázó.
A külföldiek, akik jártak Magyarországon, s akiknek rólunk való tárgyilagos véleményét kérdeztem, magát az egyszerű, szántó-vető népet alázatos, csendes, kalaplekapó, rögtön vigyázzba meredő s épp ezért egy kicsit elnyomott népnek tartották, amely bizonyára nincs híján a kétszínűségnek sem… Ez a jellemzés váratlanul ért, meghökkentett és elpirított. Micsoda magyarokkal érintkeztek ezek? Megtudtam, hogy mindmegannyian vidéki kastélyok valóban közmondásszerű vendéglátását élvezték, s a kastélyok környékén figyelgették a népet. A magyarságnak ők ezt a rétegét ismerték meg, melyet én ismerek; ismerem erényeit, ismerem bajait. Erényeit mindenki tudja. Arról beszélek, ami kevésbé ismert.
A puszták lakóitól, így van, semmi sem áll távolabb, mint az a büszke rátartiság, amely az általános hit szerint fajtánk sajátja, s mely különben nemcsak a világ minden dzsentrijében van meg, hanem megvan a világ minden független kisbirtokosáéhoz hasonlóan a mi kisbirtokosainkban is. A puszták népe, tapasztalatból, saját magamon észlelt tapasztalatból tudom, szolganép. A puszták népe alázatos; nem számításból vagy belátásból az, hanem meglátszik még a tekintetén is és abból is, amint akár egy madárkiáltásra fölkapja a fejét, hogy örökségből, szinte vérmérsékletből, évezredes tapasztalatból az. A magyarság eredetéről szóló elméletek közül egy se hatott rám olyan revelációszerűen, a szívre tapintás olyan bizonyosságával, mint az a legújabb, amely szerint a magyarok nem Árpáddal jöttek e hazába, hanem még Attila csöndes málhahordói gyanánt, ha ugyan már nem Attila előtt. Mindenesetre csöndességüknek köszönhették, hogy sem a hunokkal, sem az avarokkal egyetemben nem verték se ki, se agyon őket, hanem életben maradhattak, és szolgálhattak a hunok után itt hol az avaroknak, hol a frankoknak, mindenkinek, aki épp nyakukra ült, és végül Árpád kemény, öntudatos turk vitézeinek, akik államot gyúrtak ebből a hallgatag, munkás népből, amely mindenét, még gyönyörű ugor nyelvét is átadta a nemes hódítóknak, ahogy ez már a történelemben a hódítók és a meghódítottak között törvényszerű.
Az bizonyos, hogy ami jót és szépet szolgáról el lehet mondani, az mind ráillik a puszták népére, amely nyelvben, szokásban, arcvonásban országszerte szinte hibátlanul őrzi ma is valamilyen fajta ősi alkatát. Nem házasodott össze más népekkel, még a szomszédos falusiakkal sem, főleg azért, mert senki sem volt hajlandó véle összeházasodni. Igénytelen ez a nép; engedelmes annyira, hogy már parancsolni se igen kell neki, telepatikusan megérzi ura gondolatát, s már teljesíti is, amint az olyan szolgához illik, akinek már apja, anyja, dédje és üke is egy helyben és egyfajta urat szolgált. Ösztönösen ismer minden házi szokást, mindenre kapható, s dolga végeztével egy figyelmeztető szempillantás nélkül kiódalog a szobából csak úgy, mint az életből vagy a történelemből. Semmi veszély, hogy körükben a titkos választójog, például, meglepetést hozzon. Nincs az a titkosság, amelynél titkosabban ők ne éreznék meg, akár olyan távolságról is, mint ide Párizs, uruk akaratát vagy kívánalmát vagy atyai tanácsát, és azt fogják követni, ahogy a múltban is rendesen azt követték. Ha nem követték volna, ma nem volnának itt, nem volnának szolgák. A közvetlen dologra, igaz, nógatni kell őket. De ellentétben van ez eredendő engedelmeskedési ösztönükkel? Egy néprétegnek nem épp az a jellemző sajátsága, hogy ellentétekből van összegyúrva? Ezért nem ismerhető meg az első pillanatra, ezért kell minden oldalról megkerülni. Az igazi szolga a nagy dolgokban szolgai. A kar tán lusta, de a lélek frissen hajlik.
Ösztönöm súgja nekem is, de az aztán a meggyőződés erejével, hogy még előbb, a cuius regio, eius religio korában sem kellett semmi erőszakot alkalmazni, hogy uraik elég gyakran változó belátását valamelyik keresztény vallás üdvözítőbb és hasznosabb voltáról azon nyomban magukévá ne tegyék. Meg vagyok győződve, hogy amint hírt kaptak uruk kitéréséről, rögtön igazat adtak neki, s önszántukból, élükön az ispánnal, lelkesedve és énekelve vándoroltak ők is hol a reformátusokhoz, hol a katolikusokhoz. Bármennyire fájdalmas és szégyenletes, öröklött hitemben azért nem merek se büszke, se bizonyos lenni, mert tudom, hogy a birtokos grófi család többszöri helycseréje után mért éppen ez maradt rám a 17. századból. Ettől a családtól épp az én gyermekkorom közepén vette át a pusztát a budapesti Strasser és König cég. Ha az elv, az eius religió-é három századdal tovább marad érvényben, ami az öröklét szempontjából igazán kis véletlenen múlott, akkor arcvonásaimon, melyeket ismerőseim ma mongoloidnak ítélnek, bizonyára magam is semita jeleket vélek felfedezni, lelkemről, mármint a pszichéről nem is beszélve.
Mindez persze nem cáfolja azt, hogy ne legyen nagyon is okos ez a nép. Okos és kitűnő szimatú, történelmi előérzete is egyenesen megdöbbentő. Mint minden okos szolga, kétségtelen, hogy lelke fenekén ő is kegyetlen, bosszúszomjas, és bosszúállásában nem ismer se Istent, se határt, ahogy ezt legutolsó alkalma, a Dózsa-felkelés bizonyítja. Viszont tanulékonysága mellett bizonyít, hogy az akkor kapott szörnyű leckét nem feledte, s azóta is jól meggondolta, hogy mikor „ártsa magát az urak dolgába”, ahogy a politikát nevezi. Az évezredes gyakorlat kitűnően működik, a pusztákon egy pissz sem hallható, aminek, igaz, az okosságon kívül más oka is van. Tárgyilagos szaktudósok mutatták ki, hogy a pusztai lakosság élelmezési, ruházkodási viszonyait városi ember egyszerűen elképzelhetetlennek tartja. Valóban azok, de a pusztai lakosságnak se fogvacogása, se gyomorkorgása nem hallható se közvetve, se közvetlenül; képviselőjük, pártjuk, lapjuk, még ismerősük sincsen, aki nevükben szót emelhetne, holott nyilvánvaló, hogy az ország sorsa az ő vállukon nyugszik, akik a földet tartják tízezer holdas darabokban. De Atlasz legelső feladata nem az-e, hogy mozdulatlanul álljon? Véletlen, hogy a képviselő, aki nem róluk, hanem csak a gazdatisztek helyzetéről tesz emlílést a képviselőházban, a következő választáskor nemigen kerül oda vissza?
A puszták népe a legjobb államalkotó elem, mert a legnagyobb tekintélytisztelő. Bizonyos, hogy a tekintély tisztelete is nevelés eredménye, de oly régi s oly alapos nevelésé, hogy ma már e nép vérébe itatódott, idegzetébe szüremlett s szinte ösztönévé vált. Igazuk van, akik ezt mint jellemének legősibb alapvonását említik. Családom körében meglepetéssel hallottam nemegyszer, hogy a grófot a legmeghittebb, legbensőségesebb beszélgetések során is csak mint méltóságos urat emlegették. Ma is őrzöm egyik unokatestvérem levelét, aki ispánságig vitte fel, s akit a gróf egy szép napon minden indoklás nélkül kitett ebből az állásából. A levél ezt a felháborító eseményt tudatja, faragatlanul, a méltó düh legközvetlenebb kifejezéseivel a gróf irányában, de a gróf címének kísérteties tiszteletben tartásával. „Most derült ki – mondja az egyik bekezdés –, hogy a méltóságos úr aljas dög és büdös kutya.” Emlékszem a megrovó tekintetekre, amikor, ugyancsak egy meghitt családi együttesben, a kastély ifjú vendégeit, a grófkisaszszonyok udvarlóit közönségesen csak „ez a Wenckheim, ez a Wimpffen” szóval emlegettem. Az arcok egyszerre nyugtalanok és idegesek lettek. Rövidesen megértettem, hogy a legbizalmasabb elnevezés is legfeljebb „a Laci méltóságos úr” vagy legeslegfeljebb „a Laci méltóságos” lehet. A tiszteletadásban nincs válogatás. Nem kell hozzá sem ragyogó történelmi név, sem társadalmi állás. Nem igaz, hogy az újonnan jötteket vagy felkapaszkodottakat gúny fogadja. Környékünkön, a század elején, jó egypár zsidó család is szerzett uradalmat. Beköltözködésük másodnapján már éppoly félő megbecsülés övezte őket, akár elődeiket. Mintha az a pillanat, amikor az álbarokk főkapun behajtattak, más emberré varázsolta volna őket, aminthogy mássá is varázsolta. (…)
Hányan kerültek föl a tiszta, szabad levegőre, a szabad gondolkodás világába, hogy hírt vigyenek a lent maradtak életéről? Talán senki. Ahogy a béres szava elakad a birtokos előtt, és csak karját lebbenti, ha lebbenti, azonmód a társadalmi rétegek is csak dadogva és különböző váll- és ökölmozdulatokkal tudnak egymással valamit érthetően közölni. Nagy ritkán előfordult, hogy a pusztáról valaki felsőbb szellemi körbe emelkedett; a puszta szelleméből semmit sem vitt magával. Nem is vihetett. A nyers állati bőr finom szattyán állapotáig nem megy át több áztatáson, cserzésen, gyúráson, vakaráson, mint a pusztai fiú, aki valami csodás véletlen folytán középiskolába jut, és tagja lesz a látható társadalomnak. De hát erről már bevezetőül szóltam. Emeljük – ha ebben az irányban is – messzebbre a tekintetet. A magyar főiskolai hallgatóknak hány százalékát adja a többmilliós cselédség és zsellérség? Még ezrelékben is bajos kifejezni. Ez is egy fajtája a korlátozott számnak, sőt ez az igazi, bár erről a numerus clausus legharcosabb ellenfelei sem emlékeztek meg soha, egy fél szó erejéig sem. Egyetlen béresről sem tudok, aki fiát középiskolába járatta.
A p.-i vincellér taníttatta a fiát, ameddig bírta, három gimnáziumi osztályig, épp addig, hogy a fiú lelkébe a jobb élet ábrándja beojtódjék, s az ojtás helyét örök, minden érintésre nyilalló sebként viselje. Előfordult néha, hogy az uraság beszerezte valahova ingyenes tanulónak az inas vagy a tisztikocsis gyermekét. Mesélték, hogy a m.-i káplán csőszivadék volt; óvatosan, puhatolódzva megkérdeztem tőle; az első célzásra már erélyesen, piros arccal tiltakozott. Amikor a T. pusztával majdnem összeépült D. mezővárosban gimnázium létesült, a pusztagazda és a magtáros is beíratta a fiát. De ezek nem béresek voltak, megsértődnek, ha valaki cselédnek nevezi őket.
A béresektől nem vették jó néven a műveltségre való törekvést. Rossz szemmel nézték az ilyesmit már a parancsolók is. Akit olvasás közben leptek meg, azt a háború előtt úrhatnámnak tartották, a háború után röviden kommunistának. Megvolt a vélemény már arról is, aki a civilizáció egyszerűbb ajándékaival élt. K.-pusztáról azért menesztettek egy kocsist, mert novemberben a vetőgép kormányának a rángatásához kesztyűt húzott. „Haj, haj, az én időmben” – csóválták a fejüket a gazdatisztek, ha egy béresen nadrágtartót láttak. Amikor a lányok vasárnap magas sarkú cipőt kezdtek hordani, az értelmiség asszonyai az erkölcsi világrend összeomlását várták, s kétségbeestek, hogy most már miről ismerszik meg, ki a cseléd, ki az úrnő? A béresek között gyanút keltő volt már az is, aki nem volt elég durva és közönséges, aki nem káromkodott. Mit finomkodik? Az elurasodástól féltették. Amin ők, elég különös észjárással, mert hisz maguk is urak voltak, puhányságot, megbízhatatlanságot, sőt tolvajságra való hajlamot értettek.
A szellem fegyvereihez a cselédek leszármazottjai legfeljebb a harmadik-negyedik nemzedékben jutottak. A faluba sodródott család valamelyik tagja továbbsodródott a városba. Az értelmesebbek ösztönösen a szolgai pályákat keresték. Amennyire lehetett, kerülték a napszámos életet, ismerték azt már hazulról; hivatali altisztségre, pedellusságra, portási és hasonló hozzájuk illő, alacsonyabb közigazgatási állásra áhítoztak. Akinek ez sikerült, azok uraik példáját követve gyakran taníttatták gyermekeiket. De mit tudtak már ezek az unokák és dédunokák a puszták életéről, s mit tehettek volna érte, ha véletlenül megmarad is bennük a hűség a családfa iránt, az elkötelezettség érzése, amelyet a származás ró az emberre, amely ellen ilyen esetben semmit sem vethetünk föl, mert nem jogtalan kiváltságok, hanem a jog mellett sarkall küzdelemre? Hajas bácsi fia Pesten járásbírósági kézbesítő lett, annak gyermeke pedig jogász. Ezt maga Hajas bácsi is csak hírből tudta, a jogásznak csak fényképét ismerte, s állította ki büszkélkedve a sublót tetejére. Egy kicsit sietve hányjuk föl, hogy a mai állítólagos népies irányzat hatása alatt sokan oly büszkén emlegetik póri származásukat, akár a mágnások a maguk őseit. Nem hiszem, hogy Hajas bácsi unokája gyakran előhozakodott nagyatyjával. Az ilyen nagyapák, tapasztalatom szerint, a szalonokban kedélyes öreg földbirtokosokká szoktak finomodni, nemritkán nemesi előnévvel.

Bella István
Képriport és ima Illyés Gyula temetésén

Esik. Mint akkor. Március
Örökködikén.
Kiderül, beborul, megered
– hol az ég, hol a fény –
s megered az a szívünkbe vetett
egyetlen létremény,
az a dal, az új Talpra magyar,
szívünkbéli nevén.

Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő!
Zászlószívekbe takard
a hív-nek rendületlenül
hazává lett magyart!

Esik. Az esernyők fölött
fények, kardok, kaszák
esküszik ama költő-kölök
hazátlan hazaszavát.
Dobpergéseső! Verd csak a szemfödőt!
Mit dobogsz most: csatát?
Ítéletet? Fújtató lótüdők
márciusmondatát?!

Süss föl Nap! Gyolcsolj jó idő!
Zászlószívekbe takard
a hív-nek rendületlenül
hazává lett magyart!
Teteme az a vers! Bezárva
deszkái börtönibe.
Emberi nemléte cellája
rabigájában az Ige.
De ne üsse a hivatal-pecsétet
szívére senki se,
hogy: Nincs már! – mert föléled
a földcsönd, hogy nincs szíve.

Süss föl Nap! Gyolcsolj jó idő!
Zászlószívekbe takard
a hív-nek rendületlenül
hazává lett magyart.

Eseget. Ide-idepörköl
egy-egy sorozatot
az a gitár még. Föl-fölzörömböl,
hátha a tömeg, s a Halott
eltámul, s visszahőköl,
s nem az iszonyatot,
azt teszi, ami az Őstőtől
eleve ránkrovatott.

Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő!
Zászlószívekbe takard
a hív-ként rendületlenül
hazává lett magyart.

(Fotó: Forrás: Fénnyel írott történelem (Helikon) – Ács Irén fevétele)