Shakespeare virágai

Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

A Shakespeare-kutatás eredménye sokezernyi kötetre rúg. De alig van költő, akinek életéről kevesebbet tudna az emberiség. Ezek a sorok sem a stratford-on-avoni férfiú életrajzi vázára építenek újabb fantáziaelemeket, hanem az alkotásokban búvárkodnak: Shakespeare virágaiból gyűjtenek össze egy csokorravalót.
A költő a falu szülötte volt, de hajlamai szerint is rokonságot érzett a vidéki emberek életével. Megszámlálhatatlan sok részlet bizonyítja, mennyire ismerte a virágokat. Idilli jelenetei, színes természetleírásai, az évszakok változásának csodái mind-mind arra vallanak: életének része volt a kert Stratford-on-Avonban éppen úgy, mint később, 23 éves korától Londonban. De ismerte a vadon élő növényeket is, valamint azokat, amelyeket gyógyító erejük miatt termesztettek. Kardos László írja egy helyütt: „Ha a tudomány a Shakespeare-drámák erdő- és mezőképeiben, folyórajzaiban a szülőhely szuggesztív emlékeit nyomozza, nyilván joggal teszi, és eredményeit nem fogjuk kétségbe vonni.” A költő szülei gazdálkodó iparosok voltak, az ifjú William tanulgatott, aztán félbehagyta iskoláit.
Stratford-on-Avon Anglia szívében található. Északon erdők, fák, délen nyitott mezők; ebben a környezetben nőtt fel Shakespeare, s bár elhagyta családját és a szülőföldet, hogy nevet és szerencsét szerezzen, sohasem maradt hűtlen ahhoz a vidékhez, ahol nevelkedett. Élete végén ide vonult viszsza, hogy élvezze gyümölcsösét és kertjét, amelyet annyira szeretett. Virág- és növényismerete azonban nem hasonlítható egy botanikus tájékozottságához, sokkal inkább annak a falusi embernek a látásmódjával mérhető, akinek kitűnő érzéke van a formák iránt – a színek kalauza, felfedezi az illatokat. Mi több: képes volt arra, hogy különböző tulajdonságokkal ruházza fel a virágokat, s a nyelv érrendszerébe emelje őket – lelkiállapot-hordo-zónak.
Darabjainak közel harminc jelenete (képe) kertben vagy gyümölcsösben játszódik. Rajongott a tavaszi virágokért. Lehet-e csodálkozni azon, hogy aki Szent György napjának előestéjén, Anglia védőszentjének ünnepén született – és milyen hihetetlen: ugyancsak április 23-én halt meg! –, ennyire szerette a virágokat?

„Míg csak tart a nyár, Fidele,
És itt élek: bús sírodon virág
Fog illatozni: halvány kankalin,
Mely mint az arcod, és harangvirág,
Azúr, mint ereid, s vadrózsa…”
(Cymbeline, IV. felvonás,
2. szín. Lator László ford.)

Ugyanakkor kedvelte a buja, lonc borította kertet. A virágágyások pompáját, a rózsák, kerti szegfűk, körömvirágok, haranglábak színgazdagságát és illatát megörökítette napfelkeltekor és holdfényben. Ismerte a növények gyógyító vagy mérgező hatását, a metszés és oltás művészetét. Senki sem tudta a Tudor-korabeli kertek légkörét olyan költői érzékkel és biztonsággal bemutatni, mint Shakespeare. Egyetlen drámaíró sem hagyott olyan gazdag virágköltészetet örökül, mint ő, akinek „dicsősége – Szemere Bertalan reformkori író és politikus szerint – az embernemé, mely általa rokonabbnak érzi magát Istennel”.
Lássuk, milyen virágokat említ Shakespeare a műveiben! Aconite – sisakvirág; adonis flower – őszi hérics; briar – borrózsa; buttercups – réti boglárka; carnation – a kerti szegfű egyik változata; columbine – ma harangláb (régi neve galambvirág); cowslip – tavaszi kankalin; crowflower – réti kakukkszegfű; crown imperial – császárszakáll; daffodil – sárga nárcisz; common daisy – százszorszép; harabell – kerek levelű harangvirág; honeysuckle – lonc; ladies-smock – réti kakukktorma; lily – (fehér) liliom; long-purples – orchidea; marsh marigold – mocsári gólyahír; oxlip – sugárkankalin; pansy – árvácska; pink – szegfű; common primrose – száratlan kankalin; rose – rózsa; sweet violet – illatos ibolya.

„… még ha az idő belé is
Vegyíti a gyanú mérgét – sosem
Reped szét, még ha úgy hat is a méreg,
Mint az akonit vagy a gyors puskapor.”
(IV. Henrik, II. rész, IV., 4.
Vas István ford.)

A sisakvirág gyökere és levelei méreggel vannak teli, e tulajdonsága miatt kedvelte meg Shakespeare. Az akonithoz Szenczi Miklós az 1961-es magyar életműkiadás jegyzeteiben hozzáfűzi: „A sisakvirágból (aconitum) főzött méreg a kor hite szerint oly romboló hatású, hogy átszivárog még a kőedényen is.” Shakespeare elsősorban jellemrajzoló, emberalkotó művész volt, a jellemzéshez pedig segítségül hívta a virágokat, és ilyenkor áradtak belőle a hasonlatok.
A haranglábbal vagy a galambvirággal – az ánizskaporhoz hasonlóan – az értéktelenséget és a hálátlanságot fejezi ki, s a Hamletben a rutával köti össze, amely a bánatot jelképezi.
„There’s fennel for you, and columbines: – there’s
rue for you.”
„Nesze neked, ánis meg galambvirág; neked ihol a ruta.”
(Hamlet, IV., 5. Arany János ford.)

Ezzel szemben a tavaszi kankalint tündéri bájjal ruházza fel, segítségével mutatva be tündéreinek méretét.

„Testőre a sok kankalin,
Aranyköntöst reájok ád,
A pettyek rajta: mind rubin,
Azokba rejti illatát.
Most itt néhány csöpp harmatot szedek,
S gyöngyűl akasztom a kikircs fülébe.”
(Szentivánéji álom, II., 1.
Arany János ford.)

A réti kakukkszegfű szabadon nő a mocsaras földeken: májustól júliusig virágzik. Fényes, rózsaszínű virágai vannak, osztott szirmokkal. Shakespeare korában füzért készítettek belőle, s így nem meglepő, hogy megtaláljuk Ophelia füzérén.

„Egy fűzfa hajlik a patak fölé,
Mely szürke lombját visszatükrözi.
Ahhoz vivé ő eszelős füzérit:
Csalán-, kakukkfü-, torma-, kosborát…”
(Hamlet, IV., 7.)

Ophelia füzérének része a tavaszi virágok közül a százszorszép is, amely jellegzetes virága az angol vidéknek. A költő ezzel idézi a szomorúságot és a fájdalmat.
„… There’s a daisy: – I
would give you some violets, but they wither’d
all when my father died…”
„Ne neked százszorszép; adnék violát is, de mind elharvadt, mikor az atyám
meghalt.”
(Hamlet, IV., 5.)

Ne feledkezzünk meg a sárga nárciszról sem, amelylyel a tavasz szépségét, frissességét, az élet és a fiatalság örömét érzékelteti.

„Hogyha a nárcisz, a sárga virág kél,
Áj, a leányka a völgyre kijő,
Vér pirosul, szökik a halovány tél,
Ez csak a kellemes-édes idő.”
(Téli rege, IV., 3.
Kosztolányi Dezső ford.)

Az Erzsébet-korabeli időkben gyakran alkalmazták az illatos loncot a lugasok beárnyékolásához. Egyébként a hűség és a ragaszkodás jelképe volt.

„És kérd, lopózzon e sürű lugasba –
Hol a folyondár, melyet a nap érlelt,
Kizárja a fény útját: mint kegyenc…”
(Sok hűhó semmiért, III., 1.
Fodor József ford.)

A folyondár több felfutó vagy kapaszkodó növényfaj népies neveként terjedt el vidéken. Angolul a honeysuckle (lonc) szó áll a helyén.
Shakespeare kedvenc virágai között tartják számon a liliomot; árulkodó, hogy a legkülönbözőbb alkalmakkor tűnik fel darabjaiban a sápadtság vagy a fiatalság érzékeltetésére. Oberon és tündérei varázserőt tulajdonítanak neki. A költő szerint a liliom a legnagyobb gyönyörűség, amelyet csak az arany fényességéhez vagy az ibolya páratlan illatához lehet hasonlítani.

„… Liliomként,
Mely rég a rét úrnője volt és virult,
Lecsüggesztem fejem s elpusztulok.”
(VIII. Henrik, III., 1.
Weöres Sándor ford.)

Nem kevesebb mint tizennyolc alkalommal említi Shakespeare az ibolyát, lefestve ennek a szerény kis virágnak minden árnyalatát.

„… sötétes ibolya,
Puhább, akár Junó szemhéja s Vénusz
Sohajtozása…”
(Téli rege, IV., 4.)

Kétségtelen azonban, hogy szonettjeiben és darabjaiban egyetlen virágról sem ír annyit, mint a rózsáról, amelyet szépsége és illata – így következtethetünk – a növényvilágban uralkodásra rendeli.

„What’s in a name! that wich we call a rose
By any other name would smell as sweet…”
„Eh, mi a név? Mit rózsának hivunk,
Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.”
(Rómeó és Júlia, II., 2.
Mészöly Dezső ford.)

A gyógy-, gyom- és fűszernövények ugyancsak jelen vannak a költő műveiben. Hogy melyek ezek? Balm – mézfű, orvosi citromfű; camomile – nemes pipitér, székfű; fennel – ánizspor; garlic – fokhagyma; hyssop – izsóp; lavender – levendula; mint – menta; marjoram – majoránna; parsley – petrezselyem; rosemary – rozmaring; rue – ruta; saffron – fűszersárkány; savory – csombor; thyme – kakukkfű; wormwood – fehér üröm. A szövegekben pedig – többek között – ez olvasható: „… mert bár a székfű, minél jobban tapossák, annál gyorsabban nő, az ifjúság viszont, minél jobban pazarolják, annál hamarabb elhervad.” (IV. Henrik. I. rész, II., 4. Vas István ford.)
„Erőd! Szamárság! Rajtunk áll, hogy ilyenek vagyunk-e vagy olyanok. A testünk a mi kertünk; az akaratunk a kertész benne: csalánt ültetünk, vagy salátát vetünk bele, izsópot dugunk le, vagy köményt gyomlálunk benne, egyféle fűvel töltjük meg az egészet, vagy többfélével osztjuk meg, tunyán parlagon hagyjuk-e, vagy szorgosan megműveljük – csak akaratunkon áll, hogy mindezt megtegyük.” (Othello, I., 3. Kardos László ford.)
Németh László mondta egyszer Móricz Zsigmondnak: „,Shakespeare az igazi népi író.” Ne csodálkozzunk hát azon, hogy a virágok is ott vannak a szótárában.
Erre is figyeljünk, ha olvassuk!