A Nap születése

- Szigetvilág -

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Karácsony békéje és ragyogása mindannyiunké. A miénk, keresztényeké elsősorban, hiszen ekkor ünnepeljük a Megváltó születését. De karácsonyfát állítanak december 24-én nálunk a más vallásúak és a hitetlenek is – szinte kivétel nélkül. Ma már az egész világ megüli a karácsonyt. Egymás megajándékozásának és a szeretet ünnepének gondolata minden ember szívében visszhangra találhat. Ugyanakkor nagy üzlet, minden lehetséges fogyasztóra szükségük van az érdekelteknek, következésképpen „jó a marketingje” is. December 25. eredetileg a téli napforduló ünnepe volt, az antik Rómában 350 előtt e napon a Legyőzhetetlen Nap születését ünnepelték. A téli napforduló egykor minden műveltségben ünnepszámba ment. Ekkor kezdenek hosszabbodni a nappalok – és fényre sóvárgó teremtmények vagyunk kovamoszatkorunk óta. „Legyen világosság!” – az élet igenléseként, a halálos sötétség, a semmi tagadásaként hangzott az ige az Úr szájából a teremtés kezdetén. Mikor ünnepeljük az ige, a fizikai, lelki és szellemi világosság megtestesülését, ha nem a téli napfordulókor? Furcsa helyzetet teremt persze, hogy a déli féltekén ilyenkor nyár van – a perui inkák természetesen ekkor a nyári napfordulót köszöntötték, nem úgy később az ottani keresztények, akik a világ minden részén naptárukhoz és nem a természethez igazodnak.
Karácsony szavunk is „téli napforduló” jelentésű. Ebbéli alakjában szláv szóalkotásból vált magyarrá: „(át)lépő”, „fordulónap”, „napfordulat” lehetett az eredeti jelentése. Orosz nyelvjárásokban „pusztulást”, „halált”, „végórát”, „gonosz szellemet” is értettek rajta. Nyilvánvaló, hogy e baljós fogalmak a téli hidegre, a hosszan tartó sötétségre, az év végére utalnak. A karácsony előtti napok és a karácsonyest népszokásai közt meglepően sok a halállal, szellemjárással kapcsolatos, bajelhárító szokás, hiedelem. Maga a szentestei fénygyújtás is alapvetően az. Mindebből következtethetnénk arra is, hogy a szó gyökét talán valamely török nyelvből kölcsönözték a szlávok. A török „kara” „feketét”, „sötétet” jelent. Véletlen egybeesésről is beszélhetnénk – hiszen például az orosz „kruzsity” (= kering) ige vonatkoztatható a napjárásra, varázslásra is, kuruzsló szavunk belőle származik –, de amint a szólás tartja, nincsenek véletlenek. Ezt támasztja alá, hogy keletről jött népünk karácsonyi szokásai közül jó néhány kimutathatóan ősi gyökerű – még törökös is akad köztük –, persze keresztvízzel meghintve. Az ellenkezőjére is van példa, amikor az újtestamentumi hagyományt magyarította népünk „pogány” szokásai szerint.
Nézzük a magyar karácsonyok ősi gyökereit! Itt van mindjárt a legfőbb jelkép, a fenyőfa. Ismeretes, hogy Nyugat-Európában a XVI., hazánkban csak a XIX. század első harmadában terjedt el a karácsonyfa-állítás szokása, ám más formában korábban is élt, és a téli napforduló megünneplése a kereszténység előtti időkre nyúlik vissza. Fenyő szavunk a magyar nyelv legősibb rétegébe tartozik, és fény szavunkból ered, ahogy a szláv nyelvből kölcsönzött „luc” a „fény” jelentésű latin „lux”-ból. Ugyanez az elv kapcsolja össze az angol „fenyő” (fir) és „tűz” (fire) szavakat. A fenyő a fény fája volt tehát eleink szemében már a régmúltban is. Egybehangzóan azzal, hogy mind a pogány Északon, mind pedig az antik Délen a nap szent fája volt. Okkal, hiszen gyantás fájának köszönhetően erős fénnyel, tartósan ég.
A karácsony másik növényi jelképe a kisded jászolbölcsőjének szalmája. Az aranyfényű szalma is fényszimbólum: ezt a fényt a búzával, kenyérrel azonosult gyermekisten sugározza. E szentelménynek is vannak sajátos magyar vonatkozásai. Számtalan falusi szokás kapcsolódik hozzá. A karácsony jelképrendszerének tengelyében a Tejút áll, mivel a Nap ekkor hagyja el a Tejút hasadékát, a tejútanya tőle fényes ölét, így a mondott csillagfolyamot népünk Szalmásútnak nevezte – az Isten útja, Jézus útja, Lelkek útja mellett, hogy csak a karácsonyi szellemjáráshoz illő elnevezéseket említsem.
A betlehemes pásztorjáték forrása Máté és Lukács evangéliuma. Úgy tartják, hogy a betlehemijászol-állítás szokásához hasonlóan ez is Assisi Szent Ferenctől ered, ám lehet, hogy még régebbi, és akkor eredete a korai középkor félpogány sötétségébe vész. Annyi bizonyos, hogy a betlehemezés vízkereszti formáját, a csillagozást hazánkban már a XI. században ismerték. Aki azonban látott, hallott már betlehemezőket, tudja, hogy a játék tréfás szövege – az egyik pásztor, az „öreg” vagy Kubó szerep szerinti félrehallásának köszönhetően –, ha nem is pogányul, de eléggé profánul hangzik: „– Kubó! Voltál Betlehembe? – Hol, a tehenbe? – Kubó, tudsz keresztet vetni? – Mit, kereket vetni?”
A hívőt talán megbotránkoztató beszéd mentségére legyen mondva, hogy karácsony vigíliája, mivel egyben az év utolsó napja, a régi idők „szilvesztere” is volt, nem annyira a szent áhítat jegyében és meghitt családi körben telt el, inkább farsangi duhajkodás, babonaság jellemezte. Amíg a reformáció és ellenreformáció szellemisége le nem hűtötte a kedélyeket – a falvakban itt-ott egészen a közelmúltig. Elég, ha csak az erdélyi betlehemes játék pásztorainak, a csobánoknak busókra emlékeztető maskaráira gondolunk.
A falusi nép a pásztorokra testálta „barbár” hagyományainak őrizetét. Még az éjféli misére vonulók is – jóllehet tisztes szándékkal – zabolátlanul viselkedtek. Vasi tájakon sötétség- és boszorkányűző nyírfa söprű fáklyákkal vonultak még nem is olyan régen az éjféli misére, a pásztorok ostordurrogtatással, lövöldözéssel riogatták a gonosz szellemeket. Galgamácsán, mialatt a mise folyt, a pásztorok éktelen lármát csapva járták körbe a templomot, hogy távol tartsák a gonoszt. A Luca széke az egész országban azért készült, hogy ráállva az éjféli misén felismerjék a boszorkányt, ha annak mégis sikerült volna besettenkednie a templomba. Jellemző módon a boszorkány fejére olyan tollkoronát, szarvakat képzeltek, amilyeneket a szibériai sámánok még ma is viselnek.
A „babonaság, pogánykodás” tehát beljebb került – az egyház nem túl nagy örömére. Móricz Pál így írta le a hajdani Szegedi Naplóban (1904) a régi szegediek karácsony éjszakáját: „A felsőtanyai mezőkről, havas legelőkről jöttek a karácsony éjféli szentmisére ezen küldöttek. Virágokkal varrott subájukat szőrével fordították kifelé. Hájjal kent, zsíros hajuk a subára omlott. Kampós botjuk kopogott a templom kőpadlóján. A birkasüveg alól vihartól cserzett magyar arcok tekintettek szét. A felsőtanyai juhászok voltak ezek. A pásztorok karácsonyi adózását szállították be a Jézuska bölcsőjéhez. Jancsika bojtár vezette a hófehér báránykát és a mekegő kis gedácskát. (…)
A juhászok pedig dudaszó mellett énekelték karácsony éjszakai alkalmi éneküket. Az orgona búgását túlsivította a mekegő duda, s az egész felekezet együtt énekelte a juhászok egyszerű énekét. Most a tömjén bódító, nehéz illata helyett a pusztai széna jó szaga érezett a subákról. (…) Sírt a bárányka. Mekegett a gedácska. Sikoltoztak a dudák. Nosza, zengett az ének is. Hajlongtak a kifordított subás pásztorok, és a kegyes öregasszonyok karikában forogtak.”
Bálint Sándortól tudjuk, hogy a barokk kori karácsonyéji pásztormisék liturgikus szövegei között magyar nyelvű betlehemes énekek hangoztak el. Szövegük alapján ítélve a „jó pásztorok” már pogány pásztor napistenekhez, így Apollónhoz is énekelhették volna őket:
„Istennek báránya, / Egeknek adománya, / Juhoknak jó telet, / Adjál sűrű tejet. / Farkasoktul tartsd meg, / Bárányokkal áldd meg.”
A pásztorok mindenkoron az égiek kiválasztottai voltak. Jézus születését is nem nékik jelentették meg a csillagok – akarom mondani –, az angyalok? Nem véletlenül „tévesztettem” szót. Az apokrif és gnosztikus vallásos irodalomban olvashatunk arról, de a Szentírásból is kiviláglik, hogy az angyalok „mennyei seregeinek sokasága”, amely a pásztoroknak azon az éjszakán megjelent, csillagokat, csillagképeket, planétákat személyesített meg. Másrészt a hajdani társadalmak falusi csillagnézői a pásztorok voltak, hivatalból pedig azok a mágusoknak nevezett bölcsek, akik közül három a „csillagot” követve lerótta hódolatát a Gyermeknek, és akikről ma már tudni lehet, hogy eredetileg a pogány Mithrász-kultusz csillagász papjai voltak. Mit jelentettek a pásztoroknak, illetve a napkeleti bölcseknek az angyalok? Ami a karácsony éjjeli égbolton csillagokból kirakva is látható. Ott találjuk – az ünnepi tennivalókra emlékeztetőül – a pásztorélet, illetve a betlehemi esemény majd minden szereplőjét. Akiket nem, azok a látóhatár alatt várnak felkelésükre. Számunkra ez azért érdekes, mert a hivatalos görög, latin, arab csillagnevek közül csak kevés utal karácsonyra, a magyar nép csillagnevei közül viszont annál több!
A legfeltűnőbb téli csillagkép az Orion, „aki” e görög nevén az „Állatok ura”, Mithrász néven pásztoristen volt, és akit Tóth Árpád Kaszáscsillag című versében „fénysubás öreg égi pásztornak” nevezett. Három csillagból álló „övét” népünk Kampónak, Juhászbotnak (is) nevezte. Tőle balra, a lábánál látható a kutyája (Nagy Kutya, magyar nevén Ebcsillag), jobbra a Bika (Ökör, de hívták Tehénnek is), vállán a kotló Fiastyúkkal. Felettük a Szekeres, amelynek legfényesebb csillaga, a Capella és két kísérője, a Hoedi magyarul is hasonló nevet viselnek (Kecskés, Gödölyék). Tőlük jobbra van a Kos. Az Orion bal oldalán ragyognak az Ikrek, akiknek görög névadói regebeli marhapásztorok és -tolvajok voltak (magyar nevük Bojtárok kettőse). Mellettük a kutyájuk (Kiskutya, magyarul Ebecske). Az Ikrek halovány bal oldali szomszédja a Rák csillagkép. Két Csacsi csillagát és a köztük látható Jászol nevű halmazt népünk ugyanezen a néven ismerte (Szamárkák). A felsorolt csillagok, csillagképek az „égi karácsonyfa”, a Tejút látható ágain vagy annak tőszomszédságában ragyognak. A „fa” csúcsán ragyog mind közül a legfényesebb csillag, a Sirius, amelyet Szent Jeromos Szűz Mária csillagának nevezett. Mithraikus eredetű magyar hagyomány szellemében nevezte népünk a szomszédos Orion öve „feléje tartó” (véle egy vonalban látszó) csillagait Háromkirályoknak.
Legmagyarabb, más nép körében ismeretlen karácsonyi szokásunk az István-napi regölés. Karácsony másnapján jártak „Szent István szolgái” egykor az egész magyar nyelvterületen, hogy némi enni-innivalóért cserébe a ház népének jót kívánjanak, bőséget varázsoljanak. A varázsszöveg, azaz a regösének főszereplője az őshazából velünk tartó Csodafiúszarvas, a karácsonyi égbolt csillagos szimbóluma, „akit” az egyház – keresztény legendák szarvasaival ötvözve – Krisztus állatjelképévé tett. A szent, akiről e napon emlékezik meg a római egyház, és akire mint urukra hivatkoznak a regösök, nem a mi Szent István királyunk. Névadója a kereszténység első vértanúja. A legenda szerint Sarolt fejedelemasszonynak álmában ő jelentette meg, hogy fiút fog szülni, egyúttal megparancsolta néki, hogy őutána nevezze Istvánnak, mivel a mártírok koszorúja az ő fején királyi koronává lesz (a görög „sztéfanosz” = koszorú, korona). De a mi Istvánunknak ennél sokkal több köze van a karácsonyhoz. Az új évezred küszöbén, egykorú évszámítás szerint az 1000. év karácsonyán koronázták királlyá. Így lett a karácsony Jézusé mellett a magyar királyság születésnapja, nemzeti ünnep! Véle egyetemben az e napon született Krisztusban keresztényként új életre kelt magyarságot is ünnepeljük.
Így ünnepeljünk!