Az angyal

Az első hóesés visszahozta emlékezetembe azokat a régi-régi szívmelengető téli estéket. Befűtötte a mama szárizikkel a kemencét, meggyújtotta a petróleumlámpát, és a kis család körülülte az asztalt. Apa néha elővette a tamburáját, és pengette, a mama kötögetett, én pedig képeket színeztem. Rádiónk akkor még nem volt, a televíziót hírből sem ismertük.
Körülölelt bennünket a végtelen csend, a kutyák sem ugattak, és szinte hallottuk, hogy percen kint a fagy. Mostanában gyakran eltűnődöm, hogy mi volt ebben a szép, a felejthetetlen. Talán az együttlét meghittsége, amely melegebb volt a kemencénél is.
Vagy a lelkek végtelen békéje? Elmerülni a szavak szívet gyönyörködtető ízében, újraélni a mesélésben az elmúlt napot, és várni a következőt?
Átjött Andris bácsi, a szomszéd, Veronka néni meg a kertek felől érkezett, a sógor lerakta a konyhában a klumpáját, házi kötésű, vastag zokniban járt nesztelenül, és varázslatos dolgokról mesélt. A világháború minden este visszatért az emlékező mesékben, de ott mutogatta magát a vásárok sokszínű világa is. A nagyapa klattyogó papucsában később ránk nyitotta az ajtót, és hozta cserépkancsóban a bort. Mindenkinek jutott belőle egy-egy pohárkával. Hogy fokozza a kedvet.
A szüle rémtörténeteket mesélt; tanyán élt leánykorában, ott hallotta őket. De tudott karácsonyi csodatörténeteket is. Ismerte Ilka ángyit, aki egyszer valódi betlehemesekkel találkozott a havas téli határban. Krisztust keresték. És állítólag rá is leltek egy gazda istállójában. Ahogy a Biblia írja. Mese volt az egész világ!
Angyalok röpdöstek kint, akár a galambok, ők hordták ugyanis a karácsonyfát. No, persze nem olyat, amilyet mostanában lehet látni, tele szikrázó, színes villanykörtével, aranyhajjal, szaloncukorkák százaival és színes üveggömbökkel. Csak amolyan egyszerű paraszti, tanyai fácskát, amelyet a mama felcicomázott. Volt azon még cipőpertli is.
Egy ilyen téli este története örökre emlékezetes marad számomra. Apám mesélte a dívány sarkában ülve.
Némán hallgattuk. Azt állította ugyanis, hogy legénykorában találkozott egyszer személyesen is az angyalok ünnepi seregével. Énekelve érkeztek. Ő az istállóban hevert a priccsen, de a nagy énekszóra előbújt. Éppen a mi udvarunkon volt az angyalok pihenője.
A szüle azonban, aki a teheneket ment fejni este, kijött kezében a tejes sajtárral, hóna alatt a fejőszékkel az istállóból, és meglátva az angyalok fényes, éneklő seregét, a kisszéket közébük dobta!
Riadtan néztünk valamennyien a mesét itt félbeszakító apára. Csodálkozva, kissé megrökönyödve is.
„Mondja már tovább!” – unszolták a hallgatók. „Közéjük dobta a szüle a kisszéket?”
„Igen. Az angyalsereg erre megriadt, szárnyaival tapsolva felrebbent, és elrepült kelet felé. Sokáig néztem utánuk, de már csak a felhőket láttam. Azok kavarogtak.
De a nagy tumultusban egynek eltörött a szárnya, és itt maradt. Nem tudott a többiekkel elrepülni.”
Vacogtató rémület borzongatott bennünket, pedig tudtuk jól, hogy mese az egész. „Itt maradt? És mi lett vele?” – kérdezte valaki.
Apára néztem. Mosolygott, és a mama felé fordult. Aztán a keze lassan a mama kezére tévedt. Felsikoltott bennem az öröm. A mamához rohantam és megöleltem:
„Mama, drága! Tudtam én eddig is, hogy te voltál az angyal. Mama, te igazi angyal!”
És sírtunk.